3. fejezet

Sziasztok! 

Meg hozam a harmadik részt! A pipák száma továbbra is változatlan, de nem baj, nem adjuk fel! Köszönjük szépen az újabb díjat, amit hamarosan ki is teszünk. Na de nem locsogok tovább... Jó olvasást! :)

Puszi, 

Ronnie

Gemma Styles:

Miért mindig az kell nekünk, amit nem kaphatunk meg? Miért szeretünk bele olyanokba, akikről tudjuk, hogy sohasem lehetnek a mieink? Miért vonzza az embereket a rossz? Miért ez a sok megválaszolatlan kérdés? Bárcsak egyszer lehetőségem lenne feltenni ezeket egy olyan személynek, aki biztosan tudja rá a választ. Aki nem hagy egy kérdést sem megválaszolatlanul. Istenem de jó lenne! Annyi kérdés van bennem, és jól tudom, hogy nem csak bennem. Mindenkiben. Mennyi mindent nem tudunk, és mennyi mindent szeretnénk meg tudni. Fel sem tudnánk sorolni. Viszont engem most csak egy dolog érdekel… az, hogy Andy miért mentett meg? Fordított esetben én biztos, hogy nem így tettem volna. Ezt a dolgot nem tudom hová tenni… még!

Az egész esténket a padokon töltöttük. Nevettünk, beszélgettünk, fikáztunk másokat és beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Imádtam ezeket az estéket. Imádtam, amikor az egész banda együtt van. Megnyugtató érzés a köreikben lenni. Sokkal jobban érzem magam köztük, mint bárhol máshol. Arra is megesküdnék, hogy az ő társaságukban több biztonságot érzek, mint a családi légkörben. Nem tudom miért van ez. Talán azért, mert őket láttam már verekedni a családtagjaimat meg még nem. Fogalmam sincs.

- El vagy gondolkodva Gemma – lökött oldalba Daniel kedvesen, mire csak halvány mosolyra húztam a számat.

- Mi jár a fejedben? – kérdezett most már Rachel.

- Hagyjátok biztos szerelmes – nevetett fel Felicity.

- Így van – vágtam rá rögtön. – Beléd estem Fel! – nevettem vele én is, majd velünk együtt a többiek is. Sőt a park túlsó végében a Hollók is, bár le merem fogadni, hogy nem azon, amin mi. Nevetésük zaja hangosan csapott át a fák között. Mindannyian odanéztünk. Ők is így tettek.

- Gyűlölöm őket – sziszegte Dan fogai között.

- Hidd el Babe az érzés kölcsönös – motyogta Felicity, majd visszafordult a társaságunkhoz. Én a szokásosnál kicsit tovább néztem őket. Láttam, amint felállnak a padjaikról, majd búcsúzkodnak. Elmennek. Viszont nekem még tervem van. Nem húzhatnak el most! Tennem kell valamit!

- Lassan lehet mennünk kellene – mondtam félénken, majd az öcsémre néztem. Nem várt fordulat következett. Meglepődtem.

- Lehet igazad van – értett egyet Harry, majd leugrott a pad támlájáról. Mindenki követte.

- Holnap ugyanitt? – kérdezte Rachel, mire mindannyian mosolyogva bólintottunk. Helyeslően bólintott ő is, majd egyesével végigölelgetett minket. – Jó éjt srácok – mondta, majd keresztbe vette táskája pántját magán, és elment. Hát igen. Szinte mindannyian különböző irányba lakunk. Egy gyors pillantást vetettem a hátam mögé, majd megnyugodva fordultam vissza, mert láttam, hogy még Andy ott van. Beszélgetett egy sráccal. Gondolom elköszönnek egymástól, vagy valami hasonló.

- Na jó én is léptem. Ha Hollóba ütközöm hallani fogjátok – mondta Felicity a szokásos elköszönését, majd megölelgetett minket. A fiúknak egy-egy puszit, nekem pedig hármat nyomott az arcomra. Már csak Daniel, Harry és én maradtunk. Daniel mellém lépett, majd átkarolta a vállamat. Felnéztem rá, majd egy halvány mosolyt küldtem felé.

- Indulhatunk? – néztem az öcsémre, aki még mindig nem akart mellénk szegődni.

- Én még beugrom a kisboltba – lepett meg minket Haz.

- Akkor én veled megyek – vette le rólam a kezét Dan. – A kisbolt felé rövidebb az út hazáig – nézett le rám. – Nem gond, ugye?

- Dehogy – boxoltam a mellkasába gyengéden, majd lábujjhegyre emelkedtem, és megöleltem. – Otthon találkozunk – néztem Harryre, majd elindultam. Andy már a járda végénél volt.  Nyújtottam a lépéseimet. Hátranéztem. Láttam, hogy Harry és Daniel már elmentek. Nem voltak a látótávolságomon belül. Szaladni kezdtem közben pedig végig a környéket figyeltem. Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen. Pláne ne egy Holló. A távolság köztem és Andy között egyre jobban szűkült. Megragadtam a kezét, mire automatikusan megfordult.

- Mi van? – nézett rám felhúzott szemöldökkel, nem valami kedves stílusban. Te jó ég biztos akarom ezt?

- Holnap tudnánk találkozni? – vetettem oda hirtelen, és bár belül remegtem a választól kívűl erősnek látszottam. Hányingerem lett. Milyen szép bemutatkozás lesz, ha még rá is hányok.

- Miért akarsz te velem találkozni? A jó kislány rosszá válik? – húzta gúnyos mosolyra a száját.

- Gúnyolódj csak – mondtam megvetően, majd ismét felnéztem a szemébe. – Na szóval igen, vagy nem?

- Hol? – mondta, mire a belsőm egy hatalmas ön pacsit adott magának. Ezaz!

- A régi raktárhelységnél.

- Mikor?

- Este nyolc?

- Akkor holnap este nyolc a raktárhelyiségnél – mondta és semmi érzelem nem látszódott az arcán. Hogy csinálja ezt? Még egyszer utoljára hosszasan egymás szemébe néztünk, majd megfordult és sietve elhagyta a parkot. Egy mosoly jelent meg az arcomon, de hamar eltűnt. Hátranéztem, megvizsgáltam a terepet. Senki sem volt a környéken, aki láthatott volna minket. Én is elindultam hazafelé. Egyedül. Egyedül a gondolataimmal.

Harry Styles:

            Hangosan nevetve lépkedtünk előre Dannel. Épp az egyik tanárunkat fikáztuk. Mind a ketten gyűlöltük. Viszont a gyűlöletünk ellenére jó jegyeink voltak tőle. Bár kezdjük ott, hogy kitől nem? Még egy pár percen keresztül emlegettük fel a tanár „híres” mondásait, de ekkor Daniel megállt. Én is megálltam. Eddig tartott a közös utunk. A bolt még előrébb van, de neki jobbra kell fordulnia.

- Holnap majd dumálunk – pacsiztunk le, majd ő szép lassan eltűnt az esti sötétségben. Tovább folytattam az utamat. A kihalt utcára meredtem, ahol a lámpák fényei pislákoltak. Egy hang sem szűrődött sehonnan. Látszik, hogy ennek a környéknek mi és a Hollók adjuk az életet. Nélkülünk itt már szinte nem is lenne élet. Kétlem, hogy a stréberek vennék át a helyünket ilyenkor késő este. Vagy ha esetleg át is vennék a matek és az irodalom könyveket bújnák. Kész unalom! Nevetséges és lehetetlen gondolataimból a kisbolt kidomborodó alakja rázott fel. Benyitottam. Rutinosan mozogtam a sorok között. Gyakran járok ide, ha valami a végső percben jut eszembe. Mai úti célomként a harmadik sort választottam. Hosszú lépteimmel gyorsan elértem a sor végéhez, ahol egy hűtő állt. Kivettem belőle egy energiaitalt, majd a pénztárhoz lépkedtem. A boltban nem volt senki más rajtam kívül, így nem kellett kínlódnom a sorba állással.

- Szia – köszöntöttem az eladót, aki már szinte törzsvásárlónak könyvelhet el itt.

- Szia Harry. Ennyi lesz? – kérdezte, mire bólintottam, majd előszedtem a pénzt a zsebemből. Átnyújtottam a kiválasztott összeget. Az eladó gyorsan begépelte az összeget, majd jött is a blokk.

- A visszajárót tartsd meg – mondtam mély hangomon, majd fogtam az italt, és kiléptem a boltból. Sosem várom meg a blokkot. Idegesít. Miért vinnék magammal egy darab papírt, amire soha a büdös életben nem lesz szükségem? Nem láttam értelmét. Már épp fordultam volna meg, hogy végre megkezdjem az utamat hazafelé, amikor az árokból hangos nyögdécselést hallottam. A nyögések irányába néztem, de nem láttam semmit. Elindultam a hang irányába. Reménykedtem, hogy valaki nem pont most éli ki a szexuális hajlamait. Ahogy közeledtem a hang megszűnt, viszont már láttam. Egy lány feküdt az árokban. Közelebb szaladtam hozzá, majd leugrottam mellé. Gondolkozás nélkül felvettem az ölembe, majd kimásztam vele az árokból. Gyengéden helyeztem le a lány testét a földre. Kisöpörtem a haját az arcából, hogy lássam vajon ismerem-e a személyt. Ismertem. A Hollók egyik női tagja, Bonnie terült szét kezeim között. A pia és a dohány szag erősen áradt belőle. Szemmel láthatóan rosszul volt. Gyorsan előhalásztam a farzsebemből a telefonomat majd egy sms-t írtam a nővéremnek:

Dolgom van, majd megyek. Ne várj meg!

Az üzenet elküldése után felálltam. Vagyis akartam, de ekkor Bonnie teste remegni kezdett. Jól tudtam, hogy mi jön ezután. Gyorsan felemeltem, majd jobb kezemmel erősen megfogtam a derekát, hogy ne essen el. Bal kezemmel összeszedtem a haját, majd megtartottam. Épp időben, mert ekkor a Bonnie sugárban hányni kezdett. Undorodva kicsit arrébb fordítottam a fejem. Néhány öklendezés, majd egy újabb adag hányás. Miután mindent kiadott magából erőtlenül esett össze a karjaimban. Bal kezemből gyorsan kiengedtem a haját, majd ezt a kezemet is a dereka köré fontam, hogy ne essen össze. Jobb kezemet leengedte a térdhajlatáig, bal kezemet pedig feljebb csúsztattam a hátára. Felvettem az ölembe. Sebes léptekkel indultam el az ötutcányira lévő kórház felé. Minden egyes lépésemnél az arcát figyeltem. Nem nagyon volt magánál. Lehunyta a szemét.

- Nézz rám Bonnie! – szóltam rá, de nem nyitotta ki a szemét. – Nézz rám, hallod! – szóltam rá hangosabban, mire megrebbent a szeme, majd lassan kinyitotta. – Így jó. Maradj velem rendben? Mindjárt megérkezünk – mondtam neki, és a hangom tele volt aggódással.

- Harry… - nyögte erőtlenül. Meglepődtem, hogy tudja a nevem.

- Igen? – kérdeztem vissza halkan, de nem válaszolt. Tekintetét levette rólam, majd elfordította a fejét. Az utcát nézte, amin szinte már száguldottam. Már csak másfél utca volt hátra. Én még mindig az arcát néztem, ami borzasztó sápadt volt. Aggódtam miatta. Nagyon sokat hányt, emiatt féltem, hogy kiszárad. Némi megnyugtatásként ért, amikor végre megpillantottam a kórház vonalait. Lábaimat még sebesebben szedtem, bár nem tudom, hogy ez még lehetséges-e. Gyorsan lépkedtem fel a lépcsőkön, majd nyitottam be a kórház belsejébe. Meglepetésemre a kórház tele volt emberekkel. Rögtön a recepcióhoz szaladtam. Nem érdekelt, hogy hárman álltak előttem mindenkit félre löktem, amit hangos nemtetszés követett.

- Kérem hívjanak egy orvost – vágtam rá bármiféle köszönés nélkül.

- Uram, ez egy kórház, ez pedig egy sor, ahol más már régebb óta várakozik – közölte, mire feldühödtem.

- És más kezében is beteg van, mert én nem látok csak rohadt papírokat! Azok pedig bírnak várni nem? Ha bármi baja lesz magát jelentem fel – közöltem durván, mire bocsánatkérően nézett a sorban álló emberekre, majd kilépett az asztala mögül.

- Jöjjön velem – mondta nem túl kedvesen, majd sietős léptekkel bekopogott egy ajtón. Kinyitotta. – Ide vigye be. A doktor már bent van – mondta, majd visszament a helyére. Sietve vittem be Bonniet az ajtón, akinek a szeme már megint lecsukódott.

- Bonnie! – szóltam rá hangosan, és nagyon féltem. Nem tudtam, hogy pontosan mikor is csukódott le a szeme. Lehet még a lépcsők előtt. Ki tudja? Az orvos parancsára gyorsan leraktam Bonniet az ölemből a szoba közepén lévő ágyra. Az orvos mellé lépett, majd gyengéden arcon ütögette. Nem nyílt ki a szeme. Kezemet idegesen fontam össze magam előtt.

- Nővért! – kiáltott ki az ajtón, mire három, köpenyes nő sietett be. Mind a hárman Bonnie mozdulatlan teste mellé léptek. Az orvos mondott valamit, de nem értettem. Az egyik nővér gyorsan a szekrényhez lépett, majd kivett belőle egy infúziót. A másik nővér egy tűt szúrt a vénájába, amire az nemrég kivett orvosságot kötötték. Az orvos meghallgatta a szívét, és elvégzett még pár vizsgálatot. Utána felállt a nővérek pedig kitolták a szobából Bonniet. Utána akartam indulni, de ekkor az orvos utánam szólt.

- Fiatalember – mondta, mire visszafordultam. – Ön hozzátartozója a lánynak?

- A barátja vagyok – hazudtam, mert féltem, hogy nem fognak beengedni hozzá.

- Értem. Gyorsan felvennénk az ön adatait, hogy tudjunk valakit értesíteni – mondta, majd a recepcióhoz igyekezett. Követtem. A nő, aki minket olyan „kedvesen” fogadott átnyújtott neki egy lapot. Letette elém én pedig írni kezdtem. Ekkor az egyik nővér lépett mellém.

- A zsebében voltak az iratai – nyújtotta át az orvosnak, mire a recepciós még egy papírlapot nyújtott át. Ezt már az orvos kezdte kitölteni. Miután kész lettem átnyújtottam a lapot.

- A barátnőjének infúziót kötöttünk be a kiszáradás ellen. Ezen kívül más baja nincs. Holnapra rendbe fog jönni. Pár perc múlva értesítem a szüleit. Tíz percet kap, hogy beszéljen a barátnőjével. 210-es szoba. Ó és máskor jobban figyeljen arra, hogy mennyit iszik – mondta az orvos, majd elsétált. Sietős léptekkel kerestem meg az említett szobaszámot, majd bementem. Már egy nővér sem volt a szobában. Leültem mellé. A szeme nyitva volt. Felém fordította a fejét és rám nézett.

- Kösz – mondta, és ő szavai sem a kedvességtől csengtek.

- Nincs mit – mondtam, majd az arcára emeltem tekintetem, ami kezdte visszanyerni a színét. – Nemsokára jönnek a szüleid – mondtam, mert zavart a kínos csend.

- Nagyszerű – emelte égnek a szemeit, majd elnézett rólam. Ismét csönd telepedett a szobára, de most nem szólaltam meg. Hátam mögül motoszkálást hallottam. Az egyik nővér állt az ajtóban.

- Harry, igaz? – nézett rám kérdően, mire bólintottam. – Sajnálom, de mennie kell. Bonnie szülei nemsokára megérkeznek. Figyelni fognak rá – közölte, mire felálltam. A színészkedés kedvéért egy puszit nyomtam Bonnie arcára, mire felhúzott szemöldökkel és értetlenül nézett rám.

- Majd rájössz – suttogtam neki, mert tudtam, hogy holnap reggel az orvosok közölni fogják vele, hogy én, a „barátja” hoztam be ide. Még egyszer végignéztem az arcán, majd kiléptem a szobából. Mondtam valami viszlát szerűséget a nővérnek és kisétáltam a kórházból. Hulla fáradtan indultam vissza a házunk felé. Több percnyi séta után végre hazaértem. Már mindenki aludt. Beléptem a szobámba. Belenéztem a tükörbe, ami jelenleg nem engem ábrázolt. Gyorsan levettem a felsőmet, és a farmeremet, majd behuppantam az ágyba. A kimerültségtől két perc alatt álomba szenderültem.