2014. július 29., kedd

5. fejezet



Sziasztok!
Meghoztam az új részt. Sajnálom, hogy késtem vele egy napot, csak nyaralni voltam, és nehéz volt visszarázódni az eredeti kerékvágásba. Viszont, ami késik nem múlik, nem igaz? Remélem a  késésemet valamennyire kompenzálja ez a rész. Ha tetszett ne habozzatok pipálni és kommentelni! Jó olvasást!
Puszil titeket,
Ronnie <3

Harry Styles:
A tegnap este nagyon kemény volt. Annyi minden történt. Egyszerűen nem tudom kitörölni azokat a képeket a fejemből, amikor hulla részegen, ájuldozva feküdt Bonnie az árokban. Egyszerűen kísértenek. Jó tudom, hogy beszéltem vele azóta, és azt mondta, hogy jobban van, de honnan tudjam, hogy nem hazudik? Még szép, hogy hazudik, hisz gyűlöl engem. Istenem, hogy lehettem ekkora barom? Miért gondoltam azt, hogy bármi is meg fog változni csak azért, mert megmentettem? Másnap már az egyik Hollóval smárolt! Én idióta!
- Gemma! – kiáltottam el magam kényelmes házunkban, mivel már indulnunk kellett. Egy újabb összeruccanás lesz a Rubintokkal. Imádtam ezeket a délutánokat, viszont most szinte mindent megadnék azért, hogy senki se érjen rá. Az egész délután folyamán meg kell majd magam játszanom. Azt kell adnom, hogy semmi bajom sincsen, hogy semmi sem zavar és, hogy semmi sem történt. Mégis ki tudná ezt megtenni? Valami nagyon jó színészi képességű ember talán… de, hogy én nem vagyok az az biztos. – Gemma! – kiáltottam ismét nővérem után, de nem érkezett válasz. Nagy nehezen felálltam az ágyamból, majd átsétáltam a szobájába. Az ágyán feküdt és zenét hallgatott. A zene ritmusára rázta a lábát. Vicces látványt nyújtott. Jól tudtam, hogy nem hall ezért lassan leereszkedtem a földre, és az ágya mellé kúsztam. Eszméletlen gyorsasággal emelkedtem fel, mire Gemma természetesen halálra rémült. Csapott egyet felém, de aztán leesett az ágyról. Nevetve álltam fel, míg ő idegesen kelt fel a földről.
- Meghibbantál? – nézett rám szúrós szemekkel.
- Ne haragudj – mondtam neki nevetve elfedve minden komolyságot, amire most szükségem lenne. Szememet lesütöttem a padlóra, és az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a nevetést. Nem sikerült.
- Nevess csak Harry Styles – lökött oldalba bosszúsan, majd a tükre elé lépett, és beállította leengedett haját, amiben enyhe hullámok voltak. Ahelyett, hogy mondtam volna bármit is, inkább kiléptem a szobájából, és vártam, hogy elkészüljön. Életemben először türelmesen vártam rá. Hát igen… ez van, ha a nővéremet kárpótolni kell. Hallottam, ahogy ide-oda szaladgál a szobájában, majd egyszer csak kilépett. Nem nézett rám, csak felhúzta a cipőjét, és kilépett a házból. Csendesen követtem.
- Ne már Gemma! Nem haragudhatsz rám ennyire – lépkedtem a nyomába sietve, mindaddig, amíg utol nem értem, és elé nem kerültem. Elálltam az útját.
- Harry, kérlek hagyj békén. Nem haragszom, csak menjünk, oké? – nézett rám, mire meglepődve bólintottam, majd mellé léptem, és folytattuk az utunkat. Mi baja lehet?- tettem fel magamnak a kérdést, de ekkor ismét beugrottak azok a szörnyű, tegnapi képek. Istenem Bonnie miért nem vagyok képes kitörölni téged a fejemből?- tettem fel magamnak egy újabb megválaszolatlan kérdést. Megráztam a fejem, hogy egy kicsit megszabaduljak a kínzó gondolataimtól, de természetesen ez nem volt jó semmire. Ja de… annyira jó volt, hogy Gemma totál hülyének nézett. Oké valahogy fékeznem kell magam…, de hogy?
- Éééés itt vannak a Styles-ok! – ugrott a nyakunkba Rachel, majd Fel követte. Mosolyogva öleltem meg őket. Utána otthagytam a lányokat, és lepacsiztam Danielel. A pacsi után Daniel Gemmahoz lépett én pedig követtem a tekintetemmel. Rossz döntés volt, mivel kiszúrtam a hátuk mögött, a távolban, magányosan ácsorgó Bonnie alakját. Mindenki el volt foglalva. Én továbbra is Bonniet néztem, aki végre észrevett.
- Biztos, hogy jól vagy? – tátogtam neki artikulálva.
- Mi van? – tátogta vissza összeráncolt szemöldökkel.
- Biztos, hogy jól vagy? – ismételtem meg lassabban, mire végre felfogta.
- Igen… hagyj békén – tátogta, majd egyszerre elfordultunk.
- Jól vagy Haz? – kérdezte Daniel, majd barátságosan hátba vert.
- Persze, csak elbambultam – nevettem fel megjátszva. Nem, nem vagyok jól! Oda akarok hozzá menni, a karomba akarom zárni, hosszasan akarom csókolni! Azt akarom, hogy érezzem ő csakis az enyém. Érezzem, hogy senki más nem nyúlhat hozzá. Érezzem, hogy végre igazán tartozik valakihez. Érezzem, hogy végre igazán tartozom valakihez. Jaj Bonnie, mit tettél velem?

Gemma Styles:
            Mindenki nevetve figyelte a másikat, és mesélt újabb és újabb vicces történetet. Igazán jó kedvünk volt, viszont én szinte percenként néztem az órámat… természetesen alig észrevehetően. Nemsokára eljön az idő, hogy lelépjek, és nekem még ki kell vágnom magam ebből. Kell valami fedő sztori, hogy elmenjek innen, anélkül, hogy követnének, vagy hasonlók. Miért ilyen nehéz ez? Miért pont az ellenséges bandából szeretek bele valakibe? Várjunk csak! Egyáltalán már beleszerettem? De hisz még nem is ismerem? Elvesztettem az eszem, de totálisan.
- Héj Gem emlékszel, amikor beszöktünk a biosz előadóiba? – nézett rám kérdő szemmel Daniel, majd elmosolyodott. Nekem is feljöttek az emlékek, így elnevettem magam.
- Hogyne emlékeznék! Az összes, hülye kísérleti békát kiengedtük véletlenül – nevettem.
- Igen, és rájuk borult valami szer, amitől kék színűek lettek…
- Meg felpuffadtak, és megdöglöttek – nevettük el magunkat egyszerre. Mindenki nevetett. Istenem azok voltak még a szép idők! Akkor semmi problémánk nem volt. Csak és kizárólag egymással voltunk elfoglalva, és azzal, hogy a bandánkat még híresebbé tegyük az iskolában, és a városban. Most pedig már, hogy állunk! Szinte mindenki rólunk beszél… na meg persze a Hollókról. Örök vetélytársak maradnak. Vetélytársak, vagy élettársak? – kiáltotta egy belső hang, mire összerezzentem. Megráztam a fejem, majd zavartan a hajamba túrtam. Szerencsére senki sem szúrta ki az érdekesre sikeredett kis tevékenységemet. Ismét az órámra pillantottam… eljött az idő. A kabátzsebembe nyúltam, majd feltűnésmentesen az ölembe csúsztattam a telefont. Behoztam a zenéket, majd elindítottam a csengőhangomat. Hirtelen felpattantam, majd leállítottam a zenét, és a telefont a fülemhez raktam.
- Szia. Attól függ… mi? Pont most? Nem ér rá holnap? Jó, oké, oké sietek – játszottam el egy gyors telefon beszélgetést, majd tettem vissza a telefont eredeti helyére. – Srácok mennem kell. Van egy kis dolgom – mosolyogtam rájuk halványan.
- Milyen dolog? – nézett rám az öcsém óvó szemekkel.
- Ó csak a matekházival kapcsolatos – legyintettem.
- Elkísérlek – állt fel a padról Harry. Te idióta! Tedd vissza a segged olyan gyorsan a padra, ahogy csak tudod megértetted?!
- Harry elhiszed, hogy egyedül is át tudok adni egy darab papírt? – néztem rá szigorúan.
- Biztos ne kísérjünk el? – kérdezte Daniel.
- Óvodásnak néztek? – csattantam fel, és kezdtem tényleg ideges lenni. Tényleg indulnom kell, ha nem akarok elkésni. Andy biztos nem fog rám várni, viszont nekem beszélnem kell vele.
- Oké, oké nyugi – mondta Fel, majd védekezően maga elé tette a kezeit. – Menj – mondta, mire hálát adtam az Istennek.
- Köszönöm – mosolyogtam rájuk, majd intettem egyet, és megfordultam. A Hollók mellett sétáltam el, akik már jóval többen voltak, mint az elején. Kiszúrtam Andy alakját.
- Mi van Rubintka? Nem félsz itt egyedül? – szólt be az egyik srác.
- Szedd a lábad te Drágakő – nevetett fel gúnyosan az a csaj, aki szembeköpött. Még egy pár beszólást intéztek felém, de nem érdekelt. Egyedül, csak Andyvel foglalkoztam, akivel pár másodperc erejéig, de találkozott a tekintetünk. Ő volt az egyedüli, aki nem szólt be nekem. Jól esett. A fejemet elfordítottam, majd tovább folytattam az utamat. A parknál balra tértem le, majd jó pár háztömbnyire a „bázisunktól” befordultam egy zsákutcába. Mély levegőt vettem, majd nekidőltem a falnak. Kiengedtem a bent tartott, elhasználódott levegőmet. Izgultam. Remegtek a térdeim. Szedd össze magad Gemma, hallod!? Idegesen rugdostam egy apró kavicsot, majd motoszkálást hallottam. Felemeltem a fejem. Andy sétált felém. Szívem gyorsabban kezdett verni, és a mellkasom egyre jobban emelkedett, majd süllyedt. Miért váltja ki ezt belőlem? Te jó ég… biztos akarom én ezt?
- Szia – köszöntöttem, amikor megállt előttem. Meglepődtem, mert képes voltam a szemébe nézni. Amint magával ragadott az a két, gyönyörű, kék szempár minden feszültség, és idegesség kiszállt a testemből. Helyét a gyomromban keringő pillangók vették át. Egy fokkal jobb.
- Helló – köszöntött a maga mogorva módján. – Na essünk túl rajta. Miért hívtál? – lépett közelebb, mire újra visszatért az idegesség, és a pillangóim mellett foglalt helyet.
- Csak szeretnék választ kapni egy kérdésemre – közöltem vele, és a hangom viszonylag higgadt volt.
- Miféle kérdésre? – nézett kíváncsian a szemembe. Hangja enyhült, és már nem bunkóság áradt belőle. Hál’ Istennek!
- Miért mentettél meg? – használtam azt a szót, amit ő is még akkor, amikor megelőzte a letartóztatásomat.
- Még mindig itt vagy leragadva Gemma? – húzta félmosolyra a száját, és nagyon meglepődtem, hogy tudja a nevemet.
- Ha azt mondom igen elmondod, hogy miért tetted? – néztem rá kérdő tekintettel, és felhúztam a szemöldökömet.
- Talán – húzta a mosolyát szélesebbre az arcán.
- Igen – mondtam ki, majd egy másodpercre elnéztem róla, aztán újra vissza.
- Tudod, nem nagyon tudom megmagyarázni, hogy miért tettem. Talán megsajnáltalak. Tényleg fogalmam sincs. Ezt éreztem helyesnek – mondta, és tudtam, hogy őszintén beszél. Érződött a hangjából. – Viszont most te válaszolj nekem, rendben? – mondta, mire automatikusan rábólintottam. – Hogyhogy szóba állsz velem? Pár nappal ezelőtt még szét akartál verni.
- Na én meg ezt nem tudom megmagyarázni – mosolyogtam rá. – Nem olyannak tűnsz, mint, amilyennek gondoltalak. Úgy tűnik, hogy van egy normális oldalad is. Egy olyan, aki nem ítéli el a magamfajtákat.
- Lehet igazad van – mosolygott rám, majd mellém lépett, és ő is nekidőlt a falnak. – A bandád tudja, hogy velem vagy?
- Ezt költői kérdésnek szántad, ugye? – néztem rá halványan mosolyogva, mire felnevetett. – A tied tudja? – fürkésztem az arcát.
- Ezt költői kérdésnek szántad, ugye? – ismételte meg korábbi kérdésemet, mire felnevettem. Velem nevetett. – Tudod te sem olyan vagy, mint, amilyennek gondoltalak – nézett a szemeimbe.
- Ezt most vegyem bóknak? – mosolyogtam rá.
- Nyugodtan – mosolygott vissza. Ezután pár percig néma csöndben álltunk. Egymás arcát néztük, de egyikőnk sem szólalt meg. Egyszerűen elvesztünk a másikban. Furcsa érzés volt, de örültem, hogy legalább kölcsönös.
- Kínos ez a csönd, nem? – kérdeztem suttogva. Abba sem voltam biztos, hogy hallotta.
- Ez nem kínos csend. Ez, amolyan hatásszünet – mosolygott, mire felnevettem.
- Hülye – löktem gyengéden oldalba.
- Már megint verekedni akarsz? – biggyesztette le az ajkát. – Esküszöm terrorizálva érzem magam.
- Jaj ne haragudj te kis ártatlan lélek – simogattam meg a vállát nevetve. Andy épp mondani akart valamit, de hirtelen megragadta a kezem, és behúzott a velünk szemben lévő, szemetes konténerek mögé. Mivel nagyon váratlanul ért az egész elvesztettem az egyensúlyomat, és a leguggolás helyett egyenesen az ölébe estem. Nevetnem kellett, és ezt ő is tudta, ezért hatalmas tenyerét a számra tette, így visszafojtva a hangokat. Bal kezével átkarolta a derekam, majd feljebb húzott az ölébe. A kuka teljesen elnyelte mindkettőnk alakját. Semmi sem látszott belőlünk. Síri csöndben ültünk. Ő a földön én pedig az ölébe. Ekkor hallottam, csak meg valaki közeledő lépteit. Óvatosan kihajoltam. Daniel volt az. Visszahúztam a fejem, amilyen gyorsan csak tudtam.
- Daniel az – suttogtam, majd aggódó tekintettel néztem rá.
- Csss… nyugodj meg nem lesz semmi baj – simogatta a hátam, majd szótlanul ült tovább. A léptek távolodtak, majd teljesen elhalkultak. Megkönnyebbültem. Kifújtam a bent tartott levegőmet. Hátradőltem, majd pár másodpercig Andy mellkasába fúrtam a fejem. – Mitől féltél volna ennyire? Ha meglátott volna magamra kentem volna az egészet. Nem kell félned, amíg mellettem vagy, rendben? – hajolt közelebb a fejemhez.
- Megint megmentettél volna? – néztem fel szemeibe.
- Igen.
- Jó sokkal jönnék, akkor most neked – mosolyogtam rá, mire csak felnevetett. Pár perc, néma üldögélés után kikászálódtam az öléből, és felálltam. Ő is felállt, majd leporolta magát. – Nekem mennem kell – néztem rá, de legszívesebben vele töltöttem volna az egész éjszakát. Nem akartam itt hagyni. Nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam, hogy elmenjek.
- Nekem is mennem kellene – nézett a szemeimbe.
- Bocs, amiért rád estem – néztem rá mosolyogva, de ő csak legyintett. Egy hirtelen bátorság lökettől vezérelve, közelebb léptem hozzá, lábujjhegyre emelkedtem, majd egy puszit nyomtam az arcára. Nem vártam meg, amíg mond, vagy cselekszik valamit. Egyszerűen, csak kisétáltam onnan, és hazafelé tartottam. Szívem hevesen dobogott, és az agyam újra meg újra visszajátszotta a nemrégiben történteket. Azt hiszem többé nem kérdés, hogy totál beleszerettem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése