1. fejezet

Sziasztok! Meg is hoztam az első részt a Nadiaval írt közös blogunkra. A rész kicsit rövidre sikerült, de ez még csak, amolyan bevezetés. A későbbiekben garantáltak lesznek a hosszú részek, az izgalmas csavarok és az érzelmi szálak. Olyan történettel fogtok találkozni, ami magával fog ragadni benneteket. Nagy szeretettel várjuk a pipákat és a komikat, illetve, ha valakinek felkeltette volna a blog a figyelmét a rendszeres olvasói modul a blog alján található.

Gemma Styles:

Kíváncsi lennék hány ember hallott már az ellenségekről? Amióta világ a világ rossz akarókkal vagyunk körülvéve. Sosem tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk. Legalábbis az emberek ezt mondják. Mindig felhozzák a példákat, mint például az Isten és az Ördög. Talán ez a leggyakoribb példa. Szinte mindenki hallotta már ezt. Lemerem fogadni, hogy szinte mindenkiben megfogalmazódott már gondolat ezzel kapcsolatban. Nos, bennem nem. Sosem hittem az egyenlőtlenségben, az ellenségekben, vagy bármi hasonlóban. Úgy gondoltam, hogyha akarunk bárkivel jóban lehetünk. Nem lehet egy ember sem annyira gonosz, hogy az ellenfelemnek mondjam. Tévedtem. Nagyot tévedtem.

            A suliban rengeteg banda van, és mind különböznek. Vannak a stréberek, a zenészek, a művészek és még sorolhatnám. Na és persze itt vagyunk mi is, a Rubintok. Én és az öcsém, Harry meg még egy páran. Ahogy a strébereknek nekünk is megvan az ellenségünk, ők pedig nem másak, mint a Hollók. A kezdetektől fogva gyűlöltük egymást, és az érzés kölcsönös volt. Ők fikáztak minket, és mi is őket. Ekkor jöttem rá arra, hogy az embereknek tényleg lehetnek ellenségeik. Igazi ellenségeik. Úgymond a bandáink komoly összeveszése előtt próbáltam néhány taggal összebarátkozni a Hollókból, de nem sikerült. Egy csajhoz odamentem egyszer. Nem mondtam még neki semmit, de automatikusan szembe köpött. Nem kell sok ész ahhoz, hogy rá gyertek csajbunyó lett a vége. Engem az öcsém szedett le a lányról, a lányt pedig a Hollók „vezére”, Andy Biersack szedte fel a földről. Azt hiszem a két banda ettől a naptól ásta el magát a másik szemében. Innentől kezdve lett az az egyik fő célunk, hogy eltakarítsuk őket a szemünk elől. Persze nekik is ez a céljuk szóval így elég nehéz, viszont mind a két csapat erősen próbálkozik, és ez jó. Nagyon jó!

Egy unalmas iskolai nap után semmi sem lehetne jobb annál, minthogy a haverjainkkal lógjunk egy kicsit. Ez ma sem volt másképp. A közelben volt egy hatalmas park, amit a törzshelyünknek hívhattunk, viszont nem csak mi. A park tényleg óriási volt. Az egyik vége volt a miénk a másik pedig a Hollóké. Sajnos emiatt gyakran összefutottunk velük, viszont egy pár szemforgatás, néhány grimasz és két méter távolság mindent elintézett. Még csak egymáshoz sem szóltunk. Hál’ Istennek! Na jó néha voltak kisebb balhék meg enyhébb verekedések, de azokra most ne térjünk ki. Felesleges lenne. A mai utam a park felé viszont teljesen zökkenőmentesen ment… legalábbis addig, amíg be nem fordultam a parkba. Alig tettem meg néhány lépést és máris Andybe ütköztem. Szó szerint beleütköztem. Undorodva hátráltam néhány lépést miközben végig a szemébe meredtem. Nem voltam olyan lány, aki nem bírja tartani a szemkontaktust. Elvégre a szemből sok mindent ki lehet olvasni. Miért venném el ezt a nagyszerű lehetőséget magamtól? Valószínűleg Andy is tudta ezt, mivel ő sem nézett el a szememről.

- Húzz innen! – szóltam rá, mert két perc néma álldogálás után már kezdtem kicsit kínosan érezni magam.

- Miért tenném? – kérdezte félmosolyra húzva a száját.

- Azért, hogy ne rendezzünk balhét – közöltem keményen, de tudtam, hogy nem fogja meghatni. Kezdjük azzal, hogy lány vagyok. A Holló fiúk semmibe veszik a Rubint lányokat. Azt hiszik mi gyengék vagyunk, mert nem hordunk feketét és még cigi sem lóg ki a szánkból. Tévednek.

- Úgyis rég balhéztunk… lehet még örülnék is neki.

- Nagyon nagy tekintélyed lenne, ha megvernél egy lányt. Hidd el tisztelnének – mondtam gúnnyal a hangomban, mire felhúzta a szemöldökét.

- Szerinted a tekintélyért csinálnám?

- Mindent azért csináltok. Most pedig engedj el! – szóltam rá újból, de nem mozdult. – Mi van? Talán nem hallasz? – tettem fel a költői kérdéseimet, de erre sem válaszolt. Felhúzott. Jobb kezemet ökölbe szorítottam, majd erősen meglendítettem az arca felé, de ő megragadta a karomat, így az ütésnek lőttek. Épp fel akartam háborodni, amikor szorosan magához húzott és megölelt. Próbáltam eltolni, de nem hagyta. Bele akartam rúgni, de ekkor észrevettem, hogy két rendőrtiszt sétál el mellettünk. Hát igen… a múltkori verekedésünk után mostanság kicsit többet járőröznek erre felé. Mivel már mindannyian büntethetőek vagyunk a két bandából, így nem lett volna a legjobb, ha most végignézik, ahogy verekedést indítok. Valószínűleg most bilincsben ülnék az autójuk hátsó ülésén, és arra várnék, hogy anyáék kihozzanak a sittről. Más sem hiányozna. Anyáék úgy tudják, hogy mi rendesek vagyunk. Azt hiszik, hogy mi képtelenek lennénk bárkit is megverni. Tévednek, viszont addig jó, amíg így gondolják. Egy perc ölelkezés után kihajoltam jobbra, mivel Andy túl magas ahhoz, hogy átnézek a válla fölött. Alaposan szemügyre vettem a környéket, és miután biztosra mentem, hogy nincs rendőr a közelben eltoltam magam tőle.

- Miért tetted ezt?

- Mond csak ki… megmentettelek – közölte teljesen érzelemmentes hangon.

- Miért tetted? – kérdeztem kíváncsian a szemébe nézve.

- Nem mindegy az neked? Inkább köszönd meg szépen és távozz – utasított. Nem köszöntem meg és nem kérdeztem rá újra a tettének az okára, viszont elmentem. Egyszer még visszanéztem. Ekkor találkozott a tekintetünk még egyszer. Nem forgattam meg a szemem úgy, mint, ahogy általában tenném. Lassan visszafordítottam a fejem, majd tekintetemet a járdára szegeztem. Még mindig éreztem a hátamon az óvó kezeinek az érintését. Éreztem, ahogy a mellkasa fel-le emelkedett mialatt magához húzott. Minden egyes mozdulatát fel tudtam eleveníteni és ez nagyon zavart. Próbáltam kitörölni az előbbi emlékeimet. Próbáltam legalább egy kicsit is elfelejteni belőlük, de nem sikerült. Kattogott az agyam, de semmi értelmeset nem hozott össze. Lépteimet felgyorsítottam, hogy minél hamarabb Harryék közelébe tudhassam magam. Reménykedtem, hogy ők majd elterelik a gondolataimat. A szokásos padjainkhoz érve egy mosolyt vittem fel az arcomra.

- Sziasztok – köszöntöttem őket, de a fejemben csak továbbra is az kattogott: Miért?

Ronnie xoxo