Óriási hírünk van!!!

Hát... mint tudjátok a blog bejegyzések egyszerűen csak abba maradtak. Valószínűleg időhiány miatt, de már nem is igazán emlékszem a pontos okra. Viszont a jó hírünk az, hogy Nadia és én folytatjuk a blogot!!! Remélem visszakapjuk a korábbi olvasóinkat, és azt is, hogy számos új tagra teszünk majd szert! Még pontosan nem tudjuk, hogy mikor indítunk az új résszel, de ígérem hamarosan jelentkezünk!
Millió puszi nektek,
Ronnie

Sziasztok! 

Nem akarom az időt húzni, köszönjük azt a kis támogatást, amit kapunk!:)

Nadia

---- sixth

---- bonnie goodwin

Hajamat szoros kontyba kötöttem a fejem tetején, míg világos szememet sötét napszemüveg takarja. Ez nem éppen a megszokott tőlem, de a mai napra megfelel, nem nagyon készülök menni sehova. Linette- tel beszéltem meg még tegnap éjjel a parkban, hogy ma lemegyek náluk este meg valószínűleg meglepjük Rhyst a többiekkel, mivel szülinapja van. Rögtönzött bulit tartunk majd Phantoméknál mindenféle kellék nélkül, nem hiszem, hogy elhagyjuk a házat. Mondjuk elég gáz lenne ha Rhys apja, Mr. Phantom, megtalálná nálunk a füvet és egyéb illegálisan beszerzett drogokat, mivel rendőr. Valamennyire csak megértem Rhyst, hogy nem mindig tudja kicsempészni a dolgokat otthonról – itt dolgok alatt kizárólag alkoholt értek – mert fél, szegény így is elég bajba keveredett már otthon, de legalább vele törődnek.

Lábaimat gyorsan szedem, mire megérzek egy esőcseppet a fejem búbján. Nagyszerű! Nem elég, hogy esernyő nincs nálam még csak pulcsit sem hoztam, amit a fejem tetejére húzhatnék, előre látom, hogy úgy fogok belépni a Kingsley rezidenciára, mint valami ázott kutya. Nem is tudom hogyan gondoltam, hogy a rövidnadrág, vállpántos póló és napszemüveg megfelelő választás egy borús napra. Gratulálok Goodwin, a legközelebbi pszichiátria tárt karokkal vár!

Leveszem a szememről a napszemüveget és a fekete halálfejes oldaltáskámba ejtem. Már évek óta megvan ez a darab és volt, hogy újra kellett varrnom a pántját, mert elszakadt, de igazság szerint nincs túl sok pénzem újat venni és ha még lenne sem vennénk, mivel már teljesen a szívemhez nőtt, nem tudok nélküle élni. Általában ebben tartom az anyagot és a cigit, amivel most is bőségesen meg van pakolva az este miatt. Ma beállok.

A lábamon lévő lábujjas papucsból csorog a víz, alig tudok benne gyorsan menni, mivel eléggé sikamlóssá vált, szerintem is ez a szerencse napom. Az egyik sikátor előtt megállok és olyan következtetésre jutok, hogy jobb ha ezt is leveszem, mielőtt orra esek és egy gyönyörű seb éktelenkedne a testem valamelyik pontján. Amint mezítláb vagyok és indulnék el egy ismerős hangot hallok a zsákutca irányából és odakapom a fejem; Andy. Oda akarok menni és köszönni neki, de hirtelen megtorpanok, olyat látok, amit talán soha sem kellene. Egy Rubint, méghozzá a kék hajút, amint ép Andyvel társalog és nem úgy néznek ki, mint akik mindjárt egymásnak eshet, sőt inkább kulturáltan beszélgetnek. Ez nem történhet meg.. Hova tűnt ennek a fiúnak a maradék esze? Úgy érzem egy világ omlik össze bennem, lábaim önálló életre kelnek és van egy sejtésem hová vezetnek engem.

Tíz percnyi séta után megállok egy szép, nagy és otthonosnak tűnő családi ház előtt, ami szöges ellentéte a miénknek. Becsengetek és várom, hogy ajtót nyissanak. Pár másodpercen belül egy mosolygós, magas, göndör hajú fiú lép ki az ajtón, de mikor meglát a mosoly lefagy az arcáról, végül is nem vártam más reakciót.

- Te meg mit keresel itt? – vág bele rögtön a közepébe, az arca komor és kíváncsi. Igen, valóban engem is meglep, hogy Ő az, akihez rögtön szaladtam, de nem akarom Andyt bajba keverni a bandánk többi tagja előtt és jobb ha ezt én és a Bongyori elintézzük.

- Az a lány, az a.. – keresem a szavakat, de nem igen megy most nekem a beszéd – akit arcon köptem Andyvel beszélgetett.. – mondom zavartan és nem tudom merre nézzek, az eső egyre csak esik, én meg teljesen eláztam, lefagytam.

- Gemma? – kérdezi Harry csodálkozva, mire bólintok.

- Mondd meg neki, hogy tartsa távol magát Andytől vagy velem gyűlik meg a baja! – felelem kimérten és szigorú tekintettel.

- Nem hiszem, hogy a nővérem lett volna az, biztosan összekevered valakivel – szólal meg, mire az állam szinte a földet súrolja. Nővére? A kék hajú a nővére?

- Kék haj, farmer dzseki, fehér converse, fekete farmer – próbálom azonosítani, Harry tágra nyílt szemekkel néz rám, azt hiszem hisz nekem.

- Te beszélsz Andyvel én meg Gemmával, de úgyhogy ne derüljön ki, hogy mi valaha is egy szót váltottunk volna, mindketten láttuk őket különböző időpontokban, nem akarom, hogy a pasikád agyon verjen – a mondanivalója utolsó felét szinte már suttogja, de én mégis hallom az eső ellenére is.

- Nem a pasim – csak ennyit mondok és készülök elmenni, de Harry megragadja a karom.

- Most meg hová mész? – kérdi, próbálom kirántani a karom a kezéből, de Ő nem enged a szorításából.

- Linhez.

- Bonnie csurom víz vagy, a vak is látja, hogy reszketsz így nem mehetsz sehová – tekintete aggodalmat sugároz, amin láthatóan meglepődök, mivel halvány mosolyra húzza a száját. – Csak addig maradj míg megszáradsz és tiszta ruhát adok neked, utána azt csinálsz, amit akarsz – aprót bólintok beleegyezésképen, majd követem Őt be a házba. Karjaim összefonom magam előtt, a házban bent meleg van, de én még így is fázom. Fránya nyári ruhák!

Átvezet a nappalin, ahol egy középkorú férfi nézi a TV- t, gondolom az édesapja, halkan köszönök neki, mire az rám kapja a fejét és szeretetteljes mosolyt küld felém, majd tekintetét újra a televíziónak szenteli. Nem állok meg egy pillanatra sem, felmegyünk a lépcsőn majd be az első szobába.

- Hozok törölközőt és tiszta ruhát addig.. – dadog kissé és úgy tűnik nem tudja mit mondjon, – addig talán odaállhatnál a radiátorhoz, hogy felmelegedj.

Teszem, amit mond, nem szólalok meg, engedelmeskedem. Normál esetben minden alkalmat megragadnék arra, hogy visszafeleseljek, de most túlságosan kiszolgáltatottnak érzem magam, én sosem engedném be Őt a lakásunkba és pláne nem segítenék neki.

- Tessék – nyújtja át az előbb említett dolgokat. Csendesen megköszönöm neki, majd egy apró mosolyt küld felém. Istenem, de szép mosolya van!

- Ömm.. kimennél vagy elfordulnál, míg elkészülök? – kérdezem normális hangnemben, mire bólint és elfordul.

Leveszem a vizes ruhámat és az ágyra rakom, felveszem a kezembe a törölközőt és megtörlöm magam. Mikor úgy érzem teljesen száraz vagyok felöltözök, kicsit nagy rám a felső és a nadrág is hiába női, de tökéletesen megfelel a célnak.

- Visszafordulhatsz – mondom és Harry rögtön újból engem néz. Végigmér zölden csillogó szemeivel és elneveti magát. – Most meg mi van? – kérdezem durván, minden kedvesség eltűnt a hangomból, ami eddig benne bujkált.

- Szörnyen állnak rajtad Gemma ruhái – még mindig mosolyog, de már határozottan nem nevet.

- Köszönöm – a hangom újból normális, de határozottan nem kedves. – Majd valahogy visszajuttatom neked a ruhákat, talán postázom – gondolkodom el.

- Inkább hozd vissza nekem.

- Nem lehet, nem fogunk többet beszélni Harry, nem fogunk találkozni így kettesben, mi nem lehetünk jóban, érted? – emelem fel a hangom, a fiú arcáról minden érzelem eltűnik, ám kissé megrebben a szeme. Már most szégyellem magam, Ő milyen kedves volt velem én meg ilyen durva! Nem szól semmit, nincs mit mondania nekem, ennyire bunkó még én sem lehetek! – Jobb ha megyek – töröm meg a csendet, Ő csak bólint. Én sem akarnám ha maradnék a helyében.

Másodpercek mindössze, míg leérek a bejárati ajtóhoz, szorosan a nyomomban van, érzem a mardosó tekintetét a hátamon. Lenyomom a kilincset és kilépek az esőbe, a kapucnit a fejemre húzom és elindulok, nem köszönök, nem csinálok semmit csak megyek egyenesen.

- Hogy találtad meg, hogy hol lakom? – hallom meg Harry rekedtes hangját a hátam mögül, megfordulok és lustán elmosolyodom.

- Mikor kijöttem a kórházból egyik nap követtelek, magam sem tudom miért, lehet már akkor is tudtam, hogy ma el kell idejönnöm, de ne aggódj többet nem látsz itt – válaszolom olyan hangosan, hogy Ő is hallja, nem várom meg, hogy mondd- e valamit, szaladni kezdek és meg sem állok Linette-ékig. Semmi kedvem nincs ma este bulizni, de még az is vár rám, nem baj talán tudok majd beszélni Andyvel..

5. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az új részt. Sajnálom, hogy késtem vele egy napot, csak nyaralni voltam, és nehéz volt visszarázódni az eredeti kerékvágásba. Viszont, ami késik nem múlik, nem igaz? Remélem a  késésemet valamennyire kompenzálja ez a rész. Ha tetszett ne habozzatok pipálni és kommentelni! Jó olvasást!

Puszil titeket,

Ronnie <3

Harry Styles:

A tegnap este nagyon kemény volt. Annyi minden történt. Egyszerűen nem tudom kitörölni azokat a képeket a fejemből, amikor hulla részegen, ájuldozva feküdt Bonnie az árokban. Egyszerűen kísértenek. Jó tudom, hogy beszéltem vele azóta, és azt mondta, hogy jobban van, de honnan tudjam, hogy nem hazudik? Még szép, hogy hazudik, hisz gyűlöl engem. Istenem, hogy lehettem ekkora barom? Miért gondoltam azt, hogy bármi is meg fog változni csak azért, mert megmentettem? Másnap már az egyik Hollóval smárolt! Én idióta!

- Gemma! – kiáltottam el magam kényelmes házunkban, mivel már indulnunk kellett. Egy újabb összeruccanás lesz a Rubintokkal. Imádtam ezeket a délutánokat, viszont most szinte mindent megadnék azért, hogy senki se érjen rá. Az egész délután folyamán meg kell majd magam játszanom. Azt kell adnom, hogy semmi bajom sincsen, hogy semmi sem zavar és, hogy semmi sem történt. Mégis ki tudná ezt megtenni? Valami nagyon jó színészi képességű ember talán… de, hogy én nem vagyok az az biztos. – Gemma! – kiáltottam ismét nővérem után, de nem érkezett válasz. Nagy nehezen felálltam az ágyamból, majd átsétáltam a szobájába. Az ágyán feküdt és zenét hallgatott. A zene ritmusára rázta a lábát. Vicces látványt nyújtott. Jól tudtam, hogy nem hall ezért lassan leereszkedtem a földre, és az ágya mellé kúsztam. Eszméletlen gyorsasággal emelkedtem fel, mire Gemma természetesen halálra rémült. Csapott egyet felém, de aztán leesett az ágyról. Nevetve álltam fel, míg ő idegesen kelt fel a földről.

- Meghibbantál? – nézett rám szúrós szemekkel.

- Ne haragudj – mondtam neki nevetve elfedve minden komolyságot, amire most szükségem lenne. Szememet lesütöttem a padlóra, és az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a nevetést. Nem sikerült.

- Nevess csak Harry Styles – lökött oldalba bosszúsan, majd a tükre elé lépett, és beállította leengedett haját, amiben enyhe hullámok voltak. Ahelyett, hogy mondtam volna bármit is, inkább kiléptem a szobájából, és vártam, hogy elkészüljön. Életemben először türelmesen vártam rá. Hát igen… ez van, ha a nővéremet kárpótolni kell. Hallottam, ahogy ide-oda szaladgál a szobájában, majd egyszer csak kilépett. Nem nézett rám, csak felhúzta a cipőjét, és kilépett a házból. Csendesen követtem.

- Ne már Gemma! Nem haragudhatsz rám ennyire – lépkedtem a nyomába sietve, mindaddig, amíg utol nem értem, és elé nem kerültem. Elálltam az útját.

- Harry, kérlek hagyj békén. Nem haragszom, csak menjünk, oké? – nézett rám, mire meglepődve bólintottam, majd mellé léptem, és folytattuk az utunkat. Mi baja lehet?- tettem fel magamnak a kérdést, de ekkor ismét beugrottak azok a szörnyű, tegnapi képek. Istenem Bonnie miért nem vagyok képes kitörölni téged a fejemből?- tettem fel magamnak egy újabb megválaszolatlan kérdést. Megráztam a fejem, hogy egy kicsit megszabaduljak a kínzó gondolataimtól, de természetesen ez nem volt jó semmire. Ja de… annyira jó volt, hogy Gemma totál hülyének nézett. Oké valahogy fékeznem kell magam…, de hogy?

- Éééés itt vannak a Styles-ok! – ugrott a nyakunkba Rachel, majd Fel követte. Mosolyogva öleltem meg őket. Utána otthagytam a lányokat, és lepacsiztam Danielel. A pacsi után Daniel Gemmahoz lépett én pedig követtem a tekintetemmel. Rossz döntés volt, mivel kiszúrtam a hátuk mögött, a távolban, magányosan ácsorgó Bonnie alakját. Mindenki el volt foglalva. Én továbbra is Bonniet néztem, aki végre észrevett.

- Biztos, hogy jól vagy? – tátogtam neki artikulálva.

- Mi van? – tátogta vissza összeráncolt szemöldökkel.

- Biztos, hogy jól vagy? – ismételtem meg lassabban, mire végre felfogta.

- Igen… hagyj békén – tátogta, majd egyszerre elfordultunk.

- Jól vagy Haz? – kérdezte Daniel, majd barátságosan hátba vert.

- Persze, csak elbambultam – nevettem fel megjátszva. Nem, nem vagyok jól! Oda akarok hozzá menni, a karomba akarom zárni, hosszasan akarom csókolni! Azt akarom, hogy érezzem ő csakis az enyém. Érezzem, hogy senki más nem nyúlhat hozzá. Érezzem, hogy végre igazán tartozik valakihez. Érezzem, hogy végre igazán tartozom valakihez. Jaj Bonnie, mit tettél velem?

Gemma Styles:

            Mindenki nevetve figyelte a másikat, és mesélt újabb és újabb vicces történetet. Igazán jó kedvünk volt, viszont én szinte percenként néztem az órámat… természetesen alig észrevehetően. Nemsokára eljön az idő, hogy lelépjek, és nekem még ki kell vágnom magam ebből. Kell valami fedő sztori, hogy elmenjek innen, anélkül, hogy követnének, vagy hasonlók. Miért ilyen nehéz ez? Miért pont az ellenséges bandából szeretek bele valakibe? Várjunk csak! Egyáltalán már beleszerettem? De hisz még nem is ismerem? Elvesztettem az eszem, de totálisan.

- Héj Gem emlékszel, amikor beszöktünk a biosz előadóiba? – nézett rám kérdő szemmel Daniel, majd elmosolyodott. Nekem is feljöttek az emlékek, így elnevettem magam.

- Hogyne emlékeznék! Az összes, hülye kísérleti békát kiengedtük véletlenül – nevettem.

- Igen, és rájuk borult valami szer, amitől kék színűek lettek…

- Meg felpuffadtak, és megdöglöttek – nevettük el magunkat egyszerre. Mindenki nevetett. Istenem azok voltak még a szép idők! Akkor semmi problémánk nem volt. Csak és kizárólag egymással voltunk elfoglalva, és azzal, hogy a bandánkat még híresebbé tegyük az iskolában, és a városban. Most pedig már, hogy állunk! Szinte mindenki rólunk beszél… na meg persze a Hollókról. Örök vetélytársak maradnak. Vetélytársak, vagy élettársak? – kiáltotta egy belső hang, mire összerezzentem. Megráztam a fejem, majd zavartan a hajamba túrtam. Szerencsére senki sem szúrta ki az érdekesre sikeredett kis tevékenységemet. Ismét az órámra pillantottam… eljött az idő. A kabátzsebembe nyúltam, majd feltűnésmentesen az ölembe csúsztattam a telefont. Behoztam a zenéket, majd elindítottam a csengőhangomat. Hirtelen felpattantam, majd leállítottam a zenét, és a telefont a fülemhez raktam.

- Szia. Attól függ… mi? Pont most? Nem ér rá holnap? Jó, oké, oké sietek – játszottam el egy gyors telefon beszélgetést, majd tettem vissza a telefont eredeti helyére. – Srácok mennem kell. Van egy kis dolgom – mosolyogtam rájuk halványan.

- Milyen dolog? – nézett rám az öcsém óvó szemekkel.

- Ó csak a matekházival kapcsolatos – legyintettem.

- Elkísérlek – állt fel a padról Harry. Te idióta! Tedd vissza a segged olyan gyorsan a padra, ahogy csak tudod megértetted?!

- Harry elhiszed, hogy egyedül is át tudok adni egy darab papírt? – néztem rá szigorúan.

- Biztos ne kísérjünk el? – kérdezte Daniel.

- Óvodásnak néztek? – csattantam fel, és kezdtem tényleg ideges lenni. Tényleg indulnom kell, ha nem akarok elkésni. Andy biztos nem fog rám várni, viszont nekem beszélnem kell vele.

- Oké, oké nyugi – mondta Fel, majd védekezően maga elé tette a kezeit. – Menj – mondta, mire hálát adtam az Istennek.

- Köszönöm – mosolyogtam rájuk, majd intettem egyet, és megfordultam. A Hollók mellett sétáltam el, akik már jóval többen voltak, mint az elején. Kiszúrtam Andy alakját.

- Mi van Rubintka? Nem félsz itt egyedül? – szólt be az egyik srác.

- Szedd a lábad te Drágakő – nevetett fel gúnyosan az a csaj, aki szembeköpött. Még egy pár beszólást intéztek felém, de nem érdekelt. Egyedül, csak Andyvel foglalkoztam, akivel pár másodperc erejéig, de találkozott a tekintetünk. Ő volt az egyedüli, aki nem szólt be nekem. Jól esett. A fejemet elfordítottam, majd tovább folytattam az utamat. A parknál balra tértem le, majd jó pár háztömbnyire a „bázisunktól” befordultam egy zsákutcába. Mély levegőt vettem, majd nekidőltem a falnak. Kiengedtem a bent tartott, elhasználódott levegőmet. Izgultam. Remegtek a térdeim. Szedd össze magad Gemma, hallod!? Idegesen rugdostam egy apró kavicsot, majd motoszkálást hallottam. Felemeltem a fejem. Andy sétált felém. Szívem gyorsabban kezdett verni, és a mellkasom egyre jobban emelkedett, majd süllyedt. Miért váltja ki ezt belőlem? Te jó ég… biztos akarom én ezt?

- Szia – köszöntöttem, amikor megállt előttem. Meglepődtem, mert képes voltam a szemébe nézni. Amint magával ragadott az a két, gyönyörű, kék szempár minden feszültség, és idegesség kiszállt a testemből. Helyét a gyomromban keringő pillangók vették át. Egy fokkal jobb.

- Helló – köszöntött a maga mogorva módján. – Na essünk túl rajta. Miért hívtál? – lépett közelebb, mire újra visszatért az idegesség, és a pillangóim mellett foglalt helyet.

- Csak szeretnék választ kapni egy kérdésemre – közöltem vele, és a hangom viszonylag higgadt volt.

- Miféle kérdésre? – nézett kíváncsian a szemembe. Hangja enyhült, és már nem bunkóság áradt belőle. Hál’ Istennek!

- Miért mentettél meg? – használtam azt a szót, amit ő is még akkor, amikor megelőzte a letartóztatásomat.

- Még mindig itt vagy leragadva Gemma? – húzta félmosolyra a száját, és nagyon meglepődtem, hogy tudja a nevemet.

- Ha azt mondom igen elmondod, hogy miért tetted? – néztem rá kérdő tekintettel, és felhúztam a szemöldökömet.

- Talán – húzta a mosolyát szélesebbre az arcán.

- Igen – mondtam ki, majd egy másodpercre elnéztem róla, aztán újra vissza.

- Tudod, nem nagyon tudom megmagyarázni, hogy miért tettem. Talán megsajnáltalak. Tényleg fogalmam sincs. Ezt éreztem helyesnek – mondta, és tudtam, hogy őszintén beszél. Érződött a hangjából. – Viszont most te válaszolj nekem, rendben? – mondta, mire automatikusan rábólintottam. – Hogyhogy szóba állsz velem? Pár nappal ezelőtt még szét akartál verni.

- Na én meg ezt nem tudom megmagyarázni – mosolyogtam rá. – Nem olyannak tűnsz, mint, amilyennek gondoltalak. Úgy tűnik, hogy van egy normális oldalad is. Egy olyan, aki nem ítéli el a magamfajtákat.

- Lehet igazad van – mosolygott rám, majd mellém lépett, és ő is nekidőlt a falnak. – A bandád tudja, hogy velem vagy?

- Ezt költői kérdésnek szántad, ugye? – néztem rá halványan mosolyogva, mire felnevetett. – A tied tudja? – fürkésztem az arcát.

- Ezt költői kérdésnek szántad, ugye? – ismételte meg korábbi kérdésemet, mire felnevettem. Velem nevetett. – Tudod te sem olyan vagy, mint, amilyennek gondoltalak – nézett a szemeimbe.

- Ezt most vegyem bóknak? – mosolyogtam rá.

- Nyugodtan – mosolygott vissza. Ezután pár percig néma csöndben álltunk. Egymás arcát néztük, de egyikőnk sem szólalt meg. Egyszerűen elvesztünk a másikban. Furcsa érzés volt, de örültem, hogy legalább kölcsönös.

- Kínos ez a csönd, nem? – kérdeztem suttogva. Abba sem voltam biztos, hogy hallotta.

- Ez nem kínos csend. Ez, amolyan hatásszünet – mosolygott, mire felnevettem.

- Hülye – löktem gyengéden oldalba.

- Már megint verekedni akarsz? – biggyesztette le az ajkát. – Esküszöm terrorizálva érzem magam.

- Jaj ne haragudj te kis ártatlan lélek – simogattam meg a vállát nevetve. Andy épp mondani akart valamit, de hirtelen megragadta a kezem, és behúzott a velünk szemben lévő, szemetes konténerek mögé. Mivel nagyon váratlanul ért az egész elvesztettem az egyensúlyomat, és a leguggolás helyett egyenesen az ölébe estem. Nevetnem kellett, és ezt ő is tudta, ezért hatalmas tenyerét a számra tette, így visszafojtva a hangokat. Bal kezével átkarolta a derekam, majd feljebb húzott az ölébe. A kuka teljesen elnyelte mindkettőnk alakját. Semmi sem látszott belőlünk. Síri csöndben ültünk. Ő a földön én pedig az ölébe. Ekkor hallottam, csak meg valaki közeledő lépteit. Óvatosan kihajoltam. Daniel volt az. Visszahúztam a fejem, amilyen gyorsan csak tudtam.

- Daniel az – suttogtam, majd aggódó tekintettel néztem rá.

- Csss… nyugodj meg nem lesz semmi baj – simogatta a hátam, majd szótlanul ült tovább. A léptek távolodtak, majd teljesen elhalkultak. Megkönnyebbültem. Kifújtam a bent tartott levegőmet. Hátradőltem, majd pár másodpercig Andy mellkasába fúrtam a fejem. – Mitől féltél volna ennyire? Ha meglátott volna magamra kentem volna az egészet. Nem kell félned, amíg mellettem vagy, rendben? – hajolt közelebb a fejemhez.

- Megint megmentettél volna? – néztem fel szemeibe.

- Igen.

- Jó sokkal jönnék, akkor most neked – mosolyogtam rá, mire csak felnevetett. Pár perc, néma üldögélés után kikászálódtam az öléből, és felálltam. Ő is felállt, majd leporolta magát. – Nekem mennem kell – néztem rá, de legszívesebben vele töltöttem volna az egész éjszakát. Nem akartam itt hagyni. Nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam, hogy elmenjek.

- Nekem is mennem kellene – nézett a szemeimbe.

- Bocs, amiért rád estem – néztem rá mosolyogva, de ő csak legyintett. Egy hirtelen bátorság lökettől vezérelve, közelebb léptem hozzá, lábujjhegyre emelkedtem, majd egy puszit nyomtam az arcára. Nem vártam meg, amíg mond, vagy cselekszik valamit. Egyszerűen, csak kisétáltam onnan, és hazafelé tartottam. Szívem hevesen dobogott, és az agyam újra meg újra visszajátszotta a nemrégiben történteket. Azt hiszem többé nem kérdés, hogy totál beleszerettem.

4. fejezet

Sziasztok!

Köszönjük szépen az újabb díjakat és pipákat. Remélem ezentúl már nem maradtok ilyen csendesek, hanem kommenteltek is, hogy kapjunk egy kis visszajelzést.

Jó olvasást!

Nadia

---- bonnie goodwin

Meglepettség. Ez az egyetlen dolog, amit most érzek. Miért? Miért nem hagyott ott az útszélén? Nem tudja, hogy ezzel csak ártott nekem. Ott kellett volna hagynia és reggel hazamennem. Mindig ez történik. Oké, máskor nem az árokban kötök ki, de ébredtem már furcsábbnál furcsább helyeken az alkohol és fű miatt, mindig megoldottam a helyzetet. Végső esetben, mikor annyira másnapos vagyok, hogy szinte már állni nem bírok hívom Andyt, hogy jöjjön el értem, aki persze aggódik és rögtön ott van. Azt hiszem én vagyok a legnehezebb eset a Hollók közül és talán Linette, de ő sem olyan szinten, mint én. Jace csak akkor iszik ha van kedve hozzá. Rhyst sokszor kell győzködni, neki a szülei nagyon szigorúak és régimódiak, jobbnak látja ha nem kap büntetést és azt tehet, amit csak szeretne, így is, mikor tavaly kiderült, hogy meleg elég nagy balhék voltak a családjában, nem irigylem. Kár érte, nem rossz pasi! Andy pedig, a csapat esze, talán ez az, amiért felnézünk rá és sokszor jobb ha azt csináljuk, amit mondd, hogy ne kerüljünk bajba.

Emlékszem egyszer a rendőrségen kötöttem ki ittas vezetés vádjával, tárgyaláson is voltam. Andy volt az, aki tartotta bennem a lelket, persze csak azután, hogy jól leszidott és két napig szóba sem állt velem, de végül megnyertük a pert. Nem volt ügyvédem, nincs rá pénzünk és tényleg részeg voltam, csoda, hogy kikerültem onnan.

Idegesen kapargatom a körmömről a fekete lakkot, miután Harry elhagyta a kórtermet. Tudom mi fog következni és előre félek, nagyon félek. Az egyetlen ember, aki valaha is meg tudott ijeszteni az édesanyám, nem tudom szeret- e egyáltalán ezt is megkérdőjelezem.

-Bonnette Angelique Goodwin! – összerezzenek, ahogy meghallom anya hangját. Felkapom a fejem, már nem a körmömre figyelek, hanem a nőre, aki idegesen, toporzékolva jön be a helyiségbe és veri fel az egész kórházat az éjszaka közepén. Itt betegek vannak, nem tud egy kicsivel normálisabban viselkedni?

-Elég lesz a Bonnie is – vágom rá flegmán, ám halkan. Nekem legalább annyi eszem van, hogy nem verem fel a az egész épületet.

-Mit képzelsz magadról? Azt már megszoktam, hogy hulla részegen jössz haza és már meg sem lepődöm, de miért kell becipeltetned magad a kórházba a barátoddal, akinek a létezéséről eddig még nem is tudtam? Neked van fogalmad arról, hogy a kórházi kezelések pénzbe kerülnek? Nekünk erre nem telik! Most azonnal kapard össze magad, szedd össze a cuccaid és menjünk hazafelé! – üvölt anyám. Ez hihetetlen! Komolyan mondom ez a nő nem százas. – Szólok a nővérnek, hogy kösse ki az infúziót, nincs neked arra szükséged – teszi hozzá immáron normális hangnemben és sarkon fordul.

Hangosan fújom ki a levegőt és behunyom a szemeim, mielőtt könnyeim utat törnének maguknak. Én nem sírok! Bonnie Goodwin sosem sír, még akkor sem ha nem fontos az anyjának az egészsége, ha ő maga nem fontos az anyjának. Igen, ehhez kell tartanom magam, amihez eddig is aztán meg lesz, ami lesz volt már nagyobb bajom is.

***

Egy óra múlva már újból az utcákat szelem, nem volt kedvem hazamenni a családommal, szerintem ez teljesen érthető. Kissé szomorkásan nézek körbe és veszem ki a nadrágom zsebéből a doboz cigim. American Spirit. Megmosolyogtat, hogy én mennyire imádom, míg Andy inkább lövi agyon magát, minthogy ilyet szívjon. Ebből látszik mennyire is különbözünk egymástól! Miután meggyújtottam a gyilkos dohányt az órámra pillantok. Reggel nyolc. A srácok és Linette még biztosan alszanak, nem tudok sehova sem menni, így jobbnak látom ha leülök a parkba és később felkeltem egyiküket.

Lefekszem a padra, kényelmesen elhelyezkedem, egyáltalán nem zavartatom magam. Ha valaki távolról lát biztosan csövesnek hisz, de nem nagyon zavar, maximum bemutatok annak, aki feltűnően bámul. Nem sok idő telik el, mire lépteket hallok meg, valaki megragadja a lábam és leteszi a földre, majd mellém ül, én is feltápászkodom és mikor meglátom az illetőt rendesen meglepődöm.

-Neked nem a kórházban kellene lenned? – kérdezi aggódó tekintettel Harry. Már csak ő kellett ide!

-Lecsorgott az infúzió és kiengedtek – hazudom könnyedén és egy hamiskás mosolyt erőltetek az arcomra, gyönyörűen nézhetek ki ezzel a grimasszal az arcomon, a kócos fésületlen hajammal, az elkenődött sminkemmel és a koszos tegnapi ruhámmal. Még szerencse, hogy egy olyasvalaki lát, akinek egyáltalán nem adok a véleményére.

-Értem – bólint, mire én is megismétlem a mozdulatát. – Egyébként jobban vagy? – Istenem hagyd már a kérdezősködést és engem is. Menj haza!

-Igen – nem vagyok túl bő szavú, hát ha rám un és lelép.

-Te meg mit keresel itt Bongyori? Tudtommal megállapodtunk, hogy a park ezen része a miénk, míg a másik a tiétek, mi sem megyünk át ti sem tegyétek! – tűnik fel hirtelen a semmiből Jace, mire megkönnyebbülök.

-Tűnés Göndörke, ne zaklass! – fordulok Harry felé, de kicsit sajnálom, nem akarok ennyire durva lenni vele, mivel ma hajnalban megmentett és hálásnak kéne lennem. Érdekes tekintettel mér végig engem, miközben feláll a padról, lehajtom a fejem, nem akarok a szemébe nézni, nem tudnék, egyszerűen képtelen lennék rá. Harry jobbnak látja ha nem szólal meg, lemondóan int egyet és lelép, de nem a park másik oldalába megy, el, el innen, messze tőlem.

-Mit akart? – kérdi Jace és leül mellém, átkarolja a vállaim, majd megcsókol. Nem lepődök meg, nem vagyunk együtt, de néha csinál ilyet, olyankor, mikor dugni akar. Hallom az övszeres csomagot csörögni, ahogy előhalássza a zsebéből. Megfogom a kezét, ujjait az enyéimre kulcsolja és elindulunk náluk.

---- andy biersack

Boldog vagyok, de nem mutathatom ki, főleg nem most, hogy Rhys és Jace mindjárt itt vannak. Úgy döntöttünk ma nem megyünk ki a parkba, Bonnie rettentő másnapos, jót tesz neki ha pihen egy kicsit, így Linette filmeznek a Kingsley rezidencián, míg én és a másik két srác pókerezni fogunk kicsit. Muszáj felvennem a hétköznapi arcom és nem azon kattogni állandóan, hogy mit akarhat a kis kék hajú, akinek őszintén még mindig nem tudom a nevét. Egyszerűen kikészít a tudatlanság, idegesít és ez mindig meglátszik rajtam ha így érzek. Rhys és Jace kérdezősködni fognak ha szótlan leszek, meg kell próbálnom rájuk figyelni száz százalékig. Á, képtelen vagyok rá, nem fog menni!

A csengő hangjára felkapom a fejemet és kettesével szelve a lépcsőfokokat sietek le a hallba, hogy beengedjem a még remélhetőleg józan idiótákat. Amint kinyitom az ajtót érdekes kép fogad. Rhys fején piros papírkalap van, amire a 2007- es évszámot írták, nem tudom honnan szerezhette a már 7 éve nem aktuális fejfedőt, szájából szilveszteri parti trombita lóg, amin elmosolyodom. Szerintem az anyja kitakarítatta vele a szobáját. Jace ajkai között egy cigi foglal helyet, karját átveti Rhys vállán és nem túl stabilon áll meg. Bólint nekem, amit köszönésnek veszek, majd beindul a házba.

-Üdv Mrs. Biersack remélem nem működik a füstjelző – veti oda édesanyámnak, mire elnevetem magam.

-Mennyit ivott? – fordítom el a fejem a másik srác irányába, aki arcán egy mosoly terül szét.

-Még semmit, reggel meghúzta Bonnie- t, szóval boldog. Tudod tegnap még ott nyavalygott, hogy ő aggszűz, hát már nem – válaszolja kimérten, mire én már nem nevetek. Nem szeretem, hogy Bonnie, amolyan barátság extrákkal viszonyban van Jace- szel, ez a lány olyan, mintha a húgom lenne, senki sem örülne ha a húgát az egyik legjobb haverja húzogatná.

Miután a két fiú folytat egy kis bájcsevejt a szüleimmel felindulunk a tetőtérre. Már mindent elkészítettem, az asztalt, a paklit, a sört, de kizárólag annyit, hogy ne tudjunk berúgni, a ma este nem arról szól.

-Jövő pénteken megyek meleg bárba, egyikőtök nem kísér el? – töri meg a csendet Rhys, mire én és Jace is furán nézünk rá. – Jó, hát ha nem akkor nem – zárja le a témát.

Néha csendben, néha beszélgetve kártyázunk, de én ahogy gondoltam nem tudok száz százalékig odafigyelni rájuk, mert a csinos kis Rubin jár a fejemben. Holnap találkozunk és azt veszem észre magamon, hogy izgulok. Nem Andy, nem, nem és nem! Ilyen nem történhet, találkozok vele, elmondja, amit akar, én flegma leszek aztán többet találkozni sem akar majd velem, igen az lenne a legjobb. Nem keveredünk Rubinokkal, a kutyák is ha más fajtákkal keverednek korcs lesz a kölykük, így én ezt jobb ha meg sem kockáztatom. Az lenne a legésszerűbb ha nem is találkoznék vele, de megöl a kíváncsiság, tudni akarom miért hívott el!

-Hahó Andy! Nem is figyelsz ránk – legyezi előttem a kezét Jace, mire felkapom a fejem.A fenébe, pont ezt akartam elkerülni!

-Tessék? Bocsi nem figyeltem, nem aludtam sokat az éjszaka – válaszolom és megértő pillantásokat kapok válaszul. Nem hazudom, hajnali kettőig a parkban voltunk és le sem feküdtem aludni, mert nem tudtam, az a lány minden gondolatom lefoglalta.

-Azt kérdezte Jace, hogy jössz- e ki cigizni – mondja Rhys, mire mosolyogva bólintok és elindulunk fel a tetőre. Mostantól jobban figyelek majd rájuk az este folyamán és nem gondolok többet a kék hajúra..

3. fejezet

Sziasztok! 

Meg hozam a harmadik részt! A pipák száma továbbra is változatlan, de nem baj, nem adjuk fel! Köszönjük szépen az újabb díjat, amit hamarosan ki is teszünk. Na de nem locsogok tovább... Jó olvasást! :)

Puszi, 

Ronnie

Gemma Styles:

Miért mindig az kell nekünk, amit nem kaphatunk meg? Miért szeretünk bele olyanokba, akikről tudjuk, hogy sohasem lehetnek a mieink? Miért vonzza az embereket a rossz? Miért ez a sok megválaszolatlan kérdés? Bárcsak egyszer lehetőségem lenne feltenni ezeket egy olyan személynek, aki biztosan tudja rá a választ. Aki nem hagy egy kérdést sem megválaszolatlanul. Istenem de jó lenne! Annyi kérdés van bennem, és jól tudom, hogy nem csak bennem. Mindenkiben. Mennyi mindent nem tudunk, és mennyi mindent szeretnénk meg tudni. Fel sem tudnánk sorolni. Viszont engem most csak egy dolog érdekel… az, hogy Andy miért mentett meg? Fordított esetben én biztos, hogy nem így tettem volna. Ezt a dolgot nem tudom hová tenni… még!

Az egész esténket a padokon töltöttük. Nevettünk, beszélgettünk, fikáztunk másokat és beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Imádtam ezeket az estéket. Imádtam, amikor az egész banda együtt van. Megnyugtató érzés a köreikben lenni. Sokkal jobban érzem magam köztük, mint bárhol máshol. Arra is megesküdnék, hogy az ő társaságukban több biztonságot érzek, mint a családi légkörben. Nem tudom miért van ez. Talán azért, mert őket láttam már verekedni a családtagjaimat meg még nem. Fogalmam sincs.

- El vagy gondolkodva Gemma – lökött oldalba Daniel kedvesen, mire csak halvány mosolyra húztam a számat.

- Mi jár a fejedben? – kérdezett most már Rachel.

- Hagyjátok biztos szerelmes – nevetett fel Felicity.

- Így van – vágtam rá rögtön. – Beléd estem Fel! – nevettem vele én is, majd velünk együtt a többiek is. Sőt a park túlsó végében a Hollók is, bár le merem fogadni, hogy nem azon, amin mi. Nevetésük zaja hangosan csapott át a fák között. Mindannyian odanéztünk. Ők is így tettek.

- Gyűlölöm őket – sziszegte Dan fogai között.

- Hidd el Babe az érzés kölcsönös – motyogta Felicity, majd visszafordult a társaságunkhoz. Én a szokásosnál kicsit tovább néztem őket. Láttam, amint felállnak a padjaikról, majd búcsúzkodnak. Elmennek. Viszont nekem még tervem van. Nem húzhatnak el most! Tennem kell valamit!

- Lassan lehet mennünk kellene – mondtam félénken, majd az öcsémre néztem. Nem várt fordulat következett. Meglepődtem.

- Lehet igazad van – értett egyet Harry, majd leugrott a pad támlájáról. Mindenki követte.

- Holnap ugyanitt? – kérdezte Rachel, mire mindannyian mosolyogva bólintottunk. Helyeslően bólintott ő is, majd egyesével végigölelgetett minket. – Jó éjt srácok – mondta, majd keresztbe vette táskája pántját magán, és elment. Hát igen. Szinte mindannyian különböző irányba lakunk. Egy gyors pillantást vetettem a hátam mögé, majd megnyugodva fordultam vissza, mert láttam, hogy még Andy ott van. Beszélgetett egy sráccal. Gondolom elköszönnek egymástól, vagy valami hasonló.

- Na jó én is léptem. Ha Hollóba ütközöm hallani fogjátok – mondta Felicity a szokásos elköszönését, majd megölelgetett minket. A fiúknak egy-egy puszit, nekem pedig hármat nyomott az arcomra. Már csak Daniel, Harry és én maradtunk. Daniel mellém lépett, majd átkarolta a vállamat. Felnéztem rá, majd egy halvány mosolyt küldtem felé.

- Indulhatunk? – néztem az öcsémre, aki még mindig nem akart mellénk szegődni.

- Én még beugrom a kisboltba – lepett meg minket Haz.

- Akkor én veled megyek – vette le rólam a kezét Dan. – A kisbolt felé rövidebb az út hazáig – nézett le rám. – Nem gond, ugye?

- Dehogy – boxoltam a mellkasába gyengéden, majd lábujjhegyre emelkedtem, és megöleltem. – Otthon találkozunk – néztem Harryre, majd elindultam. Andy már a járda végénél volt.  Nyújtottam a lépéseimet. Hátranéztem. Láttam, hogy Harry és Daniel már elmentek. Nem voltak a látótávolságomon belül. Szaladni kezdtem közben pedig végig a környéket figyeltem. Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen. Pláne ne egy Holló. A távolság köztem és Andy között egyre jobban szűkült. Megragadtam a kezét, mire automatikusan megfordult.

- Mi van? – nézett rám felhúzott szemöldökkel, nem valami kedves stílusban. Te jó ég biztos akarom ezt?

- Holnap tudnánk találkozni? – vetettem oda hirtelen, és bár belül remegtem a választól kívűl erősnek látszottam. Hányingerem lett. Milyen szép bemutatkozás lesz, ha még rá is hányok.

- Miért akarsz te velem találkozni? A jó kislány rosszá válik? – húzta gúnyos mosolyra a száját.

- Gúnyolódj csak – mondtam megvetően, majd ismét felnéztem a szemébe. – Na szóval igen, vagy nem?

- Hol? – mondta, mire a belsőm egy hatalmas ön pacsit adott magának. Ezaz!

- A régi raktárhelységnél.

- Mikor?

- Este nyolc?

- Akkor holnap este nyolc a raktárhelyiségnél – mondta és semmi érzelem nem látszódott az arcán. Hogy csinálja ezt? Még egyszer utoljára hosszasan egymás szemébe néztünk, majd megfordult és sietve elhagyta a parkot. Egy mosoly jelent meg az arcomon, de hamar eltűnt. Hátranéztem, megvizsgáltam a terepet. Senki sem volt a környéken, aki láthatott volna minket. Én is elindultam hazafelé. Egyedül. Egyedül a gondolataimmal.

Harry Styles:

            Hangosan nevetve lépkedtünk előre Dannel. Épp az egyik tanárunkat fikáztuk. Mind a ketten gyűlöltük. Viszont a gyűlöletünk ellenére jó jegyeink voltak tőle. Bár kezdjük ott, hogy kitől nem? Még egy pár percen keresztül emlegettük fel a tanár „híres” mondásait, de ekkor Daniel megállt. Én is megálltam. Eddig tartott a közös utunk. A bolt még előrébb van, de neki jobbra kell fordulnia.

- Holnap majd dumálunk – pacsiztunk le, majd ő szép lassan eltűnt az esti sötétségben. Tovább folytattam az utamat. A kihalt utcára meredtem, ahol a lámpák fényei pislákoltak. Egy hang sem szűrődött sehonnan. Látszik, hogy ennek a környéknek mi és a Hollók adjuk az életet. Nélkülünk itt már szinte nem is lenne élet. Kétlem, hogy a stréberek vennék át a helyünket ilyenkor késő este. Vagy ha esetleg át is vennék a matek és az irodalom könyveket bújnák. Kész unalom! Nevetséges és lehetetlen gondolataimból a kisbolt kidomborodó alakja rázott fel. Benyitottam. Rutinosan mozogtam a sorok között. Gyakran járok ide, ha valami a végső percben jut eszembe. Mai úti célomként a harmadik sort választottam. Hosszú lépteimmel gyorsan elértem a sor végéhez, ahol egy hűtő állt. Kivettem belőle egy energiaitalt, majd a pénztárhoz lépkedtem. A boltban nem volt senki más rajtam kívül, így nem kellett kínlódnom a sorba állással.

- Szia – köszöntöttem az eladót, aki már szinte törzsvásárlónak könyvelhet el itt.

- Szia Harry. Ennyi lesz? – kérdezte, mire bólintottam, majd előszedtem a pénzt a zsebemből. Átnyújtottam a kiválasztott összeget. Az eladó gyorsan begépelte az összeget, majd jött is a blokk.

- A visszajárót tartsd meg – mondtam mély hangomon, majd fogtam az italt, és kiléptem a boltból. Sosem várom meg a blokkot. Idegesít. Miért vinnék magammal egy darab papírt, amire soha a büdös életben nem lesz szükségem? Nem láttam értelmét. Már épp fordultam volna meg, hogy végre megkezdjem az utamat hazafelé, amikor az árokból hangos nyögdécselést hallottam. A nyögések irányába néztem, de nem láttam semmit. Elindultam a hang irányába. Reménykedtem, hogy valaki nem pont most éli ki a szexuális hajlamait. Ahogy közeledtem a hang megszűnt, viszont már láttam. Egy lány feküdt az árokban. Közelebb szaladtam hozzá, majd leugrottam mellé. Gondolkozás nélkül felvettem az ölembe, majd kimásztam vele az árokból. Gyengéden helyeztem le a lány testét a földre. Kisöpörtem a haját az arcából, hogy lássam vajon ismerem-e a személyt. Ismertem. A Hollók egyik női tagja, Bonnie terült szét kezeim között. A pia és a dohány szag erősen áradt belőle. Szemmel láthatóan rosszul volt. Gyorsan előhalásztam a farzsebemből a telefonomat majd egy sms-t írtam a nővéremnek:

Dolgom van, majd megyek. Ne várj meg!

Az üzenet elküldése után felálltam. Vagyis akartam, de ekkor Bonnie teste remegni kezdett. Jól tudtam, hogy mi jön ezután. Gyorsan felemeltem, majd jobb kezemmel erősen megfogtam a derekát, hogy ne essen el. Bal kezemmel összeszedtem a haját, majd megtartottam. Épp időben, mert ekkor a Bonnie sugárban hányni kezdett. Undorodva kicsit arrébb fordítottam a fejem. Néhány öklendezés, majd egy újabb adag hányás. Miután mindent kiadott magából erőtlenül esett össze a karjaimban. Bal kezemből gyorsan kiengedtem a haját, majd ezt a kezemet is a dereka köré fontam, hogy ne essen össze. Jobb kezemet leengedte a térdhajlatáig, bal kezemet pedig feljebb csúsztattam a hátára. Felvettem az ölembe. Sebes léptekkel indultam el az ötutcányira lévő kórház felé. Minden egyes lépésemnél az arcát figyeltem. Nem nagyon volt magánál. Lehunyta a szemét.

- Nézz rám Bonnie! – szóltam rá, de nem nyitotta ki a szemét. – Nézz rám, hallod! – szóltam rá hangosabban, mire megrebbent a szeme, majd lassan kinyitotta. – Így jó. Maradj velem rendben? Mindjárt megérkezünk – mondtam neki, és a hangom tele volt aggódással.

- Harry… - nyögte erőtlenül. Meglepődtem, hogy tudja a nevem.

- Igen? – kérdeztem vissza halkan, de nem válaszolt. Tekintetét levette rólam, majd elfordította a fejét. Az utcát nézte, amin szinte már száguldottam. Már csak másfél utca volt hátra. Én még mindig az arcát néztem, ami borzasztó sápadt volt. Aggódtam miatta. Nagyon sokat hányt, emiatt féltem, hogy kiszárad. Némi megnyugtatásként ért, amikor végre megpillantottam a kórház vonalait. Lábaimat még sebesebben szedtem, bár nem tudom, hogy ez még lehetséges-e. Gyorsan lépkedtem fel a lépcsőkön, majd nyitottam be a kórház belsejébe. Meglepetésemre a kórház tele volt emberekkel. Rögtön a recepcióhoz szaladtam. Nem érdekelt, hogy hárman álltak előttem mindenkit félre löktem, amit hangos nemtetszés követett.

- Kérem hívjanak egy orvost – vágtam rá bármiféle köszönés nélkül.

- Uram, ez egy kórház, ez pedig egy sor, ahol más már régebb óta várakozik – közölte, mire feldühödtem.

- És más kezében is beteg van, mert én nem látok csak rohadt papírokat! Azok pedig bírnak várni nem? Ha bármi baja lesz magát jelentem fel – közöltem durván, mire bocsánatkérően nézett a sorban álló emberekre, majd kilépett az asztala mögül.

- Jöjjön velem – mondta nem túl kedvesen, majd sietős léptekkel bekopogott egy ajtón. Kinyitotta. – Ide vigye be. A doktor már bent van – mondta, majd visszament a helyére. Sietve vittem be Bonniet az ajtón, akinek a szeme már megint lecsukódott.

- Bonnie! – szóltam rá hangosan, és nagyon féltem. Nem tudtam, hogy pontosan mikor is csukódott le a szeme. Lehet még a lépcsők előtt. Ki tudja? Az orvos parancsára gyorsan leraktam Bonniet az ölemből a szoba közepén lévő ágyra. Az orvos mellé lépett, majd gyengéden arcon ütögette. Nem nyílt ki a szeme. Kezemet idegesen fontam össze magam előtt.

- Nővért! – kiáltott ki az ajtón, mire három, köpenyes nő sietett be. Mind a hárman Bonnie mozdulatlan teste mellé léptek. Az orvos mondott valamit, de nem értettem. Az egyik nővér gyorsan a szekrényhez lépett, majd kivett belőle egy infúziót. A másik nővér egy tűt szúrt a vénájába, amire az nemrég kivett orvosságot kötötték. Az orvos meghallgatta a szívét, és elvégzett még pár vizsgálatot. Utána felállt a nővérek pedig kitolták a szobából Bonniet. Utána akartam indulni, de ekkor az orvos utánam szólt.

- Fiatalember – mondta, mire visszafordultam. – Ön hozzátartozója a lánynak?

- A barátja vagyok – hazudtam, mert féltem, hogy nem fognak beengedni hozzá.

- Értem. Gyorsan felvennénk az ön adatait, hogy tudjunk valakit értesíteni – mondta, majd a recepcióhoz igyekezett. Követtem. A nő, aki minket olyan „kedvesen” fogadott átnyújtott neki egy lapot. Letette elém én pedig írni kezdtem. Ekkor az egyik nővér lépett mellém.

- A zsebében voltak az iratai – nyújtotta át az orvosnak, mire a recepciós még egy papírlapot nyújtott át. Ezt már az orvos kezdte kitölteni. Miután kész lettem átnyújtottam a lapot.

- A barátnőjének infúziót kötöttünk be a kiszáradás ellen. Ezen kívül más baja nincs. Holnapra rendbe fog jönni. Pár perc múlva értesítem a szüleit. Tíz percet kap, hogy beszéljen a barátnőjével. 210-es szoba. Ó és máskor jobban figyeljen arra, hogy mennyit iszik – mondta az orvos, majd elsétált. Sietős léptekkel kerestem meg az említett szobaszámot, majd bementem. Már egy nővér sem volt a szobában. Leültem mellé. A szeme nyitva volt. Felém fordította a fejét és rám nézett.

- Kösz – mondta, és ő szavai sem a kedvességtől csengtek.

- Nincs mit – mondtam, majd az arcára emeltem tekintetem, ami kezdte visszanyerni a színét. – Nemsokára jönnek a szüleid – mondtam, mert zavart a kínos csend.

- Nagyszerű – emelte égnek a szemeit, majd elnézett rólam. Ismét csönd telepedett a szobára, de most nem szólaltam meg. Hátam mögül motoszkálást hallottam. Az egyik nővér állt az ajtóban.

- Harry, igaz? – nézett rám kérdően, mire bólintottam. – Sajnálom, de mennie kell. Bonnie szülei nemsokára megérkeznek. Figyelni fognak rá – közölte, mire felálltam. A színészkedés kedvéért egy puszit nyomtam Bonnie arcára, mire felhúzott szemöldökkel és értetlenül nézett rám.

- Majd rájössz – suttogtam neki, mert tudtam, hogy holnap reggel az orvosok közölni fogják vele, hogy én, a „barátja” hoztam be ide. Még egyszer végignéztem az arcán, majd kiléptem a szobából. Mondtam valami viszlát szerűséget a nővérnek és kisétáltam a kórházból. Hulla fáradtan indultam vissza a házunk felé. Több percnyi séta után végre hazaértem. Már mindenki aludt. Beléptem a szobámba. Belenéztem a tükörbe, ami jelenleg nem engem ábrázolt. Gyorsan levettem a felsőmet, és a farmeremet, majd behuppantam az ágyba. A kimerültségtől két perc alatt álomba szenderültem.

2. fejezet

Sziasztok!:)
Kicsit szomorú lettem, mikor megláttam, hogy mindössze két pipa érkezett az előző részhez, de viszont semmi baj még nem indult be a blog, reméljük minél hamarabb be fog. Köszönjük szépen a díjat és a kommentárokat, illetve az egy rendszeres olvasót is!
Íme az új rész, amit már én hoztam nektek, remélem tetszeni fog. 

Nadia

---- bonnie goodwin

Ott vannak. Látom őket. Már ennyi elég ahhoz, hogy elkapjon a hányinger és bemutassak nekik, míg elhaladok a park mellett. Most nem méltatnak egy szóra sem és ide sem jönnek, hogy ’a földbe tiporjanak’. Szánalmas, játsszák itt az agyukat, de sehol semmi. Mi lenne ha anyuci és apuci megtudná, hogy szemük fénye egy agresszív vadállat? Hát igen minden családban van egy fekete bárány, némelyikben több is. Szép kis banda, egy percig nem bírnám ki közöttük, álszentek, kis drágák, pont ezért Rubinok a nevük. Emlékszem egyszer szemen köptem a kis kék hajút, megérdemelte, akkor kezdett csak igazán kialakulni az ellentét a két csapat között. De nem is értem miért foglalkozom velük. Most megyek Andyékhez piáért, hogy aztán kijöjjünk a parkba és rúgjunk be, vagy álljunk be, ami éppen kedvünkre lesz. Várom már, legalább 48 órája józan vagyok, sok ez nekem és itt a hétvége buli, buli hátán.

Hamar odaérek Andyékhez, nem csengetek, túl régen ismerem már ahhoz, hogy udvariaskodjak, szinte már családtagnak számítok itt. Ezt nem egóból mondom, ténylegesen is így van. Első utam jó barátom szobájába vezet, ezúttal sem zavartatom magam, kinyitom a sötét szobájának az ajtaját és bepattanok mellé az ágyba.

- Na hoz Rhys piát? – kérdezem felé fordulva, de ő továbbra is csak a TV képernyőre mered, valami akciófilm megy. Nem az én világom, inkább a horrot kedvelem és a különböző pszichés filmeket. Beteg egy elme vagyok.

- Nem, lebukott, mikor teát öntött a szülei Brandys üvegébe – válaszolja rezzenéstelen arccal, egy pillantásra sem méltat továbbra sem.

- De bazdmeg – szitkozódom, a legváltozatosabb trágár szavak hagyják el az ajkaim, mire Andy végre elmosolyodik. – Ha tudtam volna, hogy ilyen amatőr hozok én, nem értem ezt a fiút, nekem anyámék már leszarják mit hozok el otthonról, mert tudják, hogy úgysem tudnak megváltoztatni, még kiskoromban elcsesztek.

- Igen, de nem mindenki van így ezzel – tekintete újból komorrá vált, tudja, ő az egyetlen, aki tudja mi a helyzet a családomban és én miért vagyok ilyen és azt hiszem ő megért engem. – Figyelj ha hozott volna inni, akkor valószínűleg nem szívunk füvet, mert a múltkor Linette az intenzívre került, emlékezz. Szóval én csak örülök, ezt jobban szeretem.

- Akkor mire vársz még? Induljunk, szólok a többieknek is – vettem elő a telefonom a zsebemből, kis ütött- kopott régi samsung, nem mindenki teheti meg, hogy újat vegyen.

- Ne, ezt még végignézem – állított meg Andy, mire fújtattam egyet, visszatettem a készüléket oda, ahonnan kivettem és felálltam az ágyról, majd elindultam ki a szobából.

A konyhába érve Andy anyukájával, Amyvel találtam szembe magam. Imádom, ő a második anyukám, rámosolyogtam és intettem neki, ő is viszonozta a gesztust, de nem szólt hozzám, úgy tűnik nincs most abban a beszédes kedvében. Ez ritka tőle, de nem nagyon érdekel, nem kell őt félteni, erős nő, amúgy is valószínűleg csak összebalhézott Andyvel, csak a szokásos, majd kibékülnek holnapra. A hűtőhöz sétálok és kiveszek egy doboz joghurtot, felülök a konyhapultra és megeszem, már éppen ugranék le az említett helyről, mikor ajtócsapódást hallok és odakapom a fejem.

- Bonnie, szia – köszönt mosolyogva Andy édesapukája, Chris. – Már meg sem lepődöm, hogy ott talállak – mutat a pultra én meg elnevetem magam és leugrok onnan.

- Ez a törzshelyem – felelem egyszerűen, ámbár mosolyogva.

- Abban nem kételkedem. Andy?

- A szobájában néz valami filmet, hamarosan vége aztán lépünk – mondom, ő csak bólint. Tudja, hogy reggelig haza sem jön a legkisebb Biersack ilyenkor és akkor sem a legjobb állapotban. Nem túl büszke emiatt, de inkább annyiban hagyja, nem akarja, hogy Andy újból elszökjön emiatt, mint két évvel ezelőtt is tette.

Fél óra, kegyetlen harminc perc telt el, mióta megettem azt az átkozott joghurtot és Andy még sehol sincs. Idegesen trappolok fel a lépcsőn és nyitok be az említett személy szobájába, aki alszik. Hát ilyen nincs! Visszamegyek a konyhába egy pohár vízért, amit készségesen Biersack fejére öntök, aki ettől zilálva kezdi el venni a levegőt és felpattan az ágyról. A szeme szikrákat szór, de nem szól egy szót sem, megtörli az arcát és fújtat. Nagyon ajánlom neki, hogy innentől az legyen, amit én akarok. Felkap egy fekete oldaltáskát, amiben mindig a cuccot hordja és félrelök, majd kimegy az ajtón. Vigyorogva követem őt, miközben hívom a többieket is, hogy induljanak. Nem sok kell, hogy beérjem Andyt és mellélépjek.

- Múlt éjjel Rhys és Jace felrobbantották Mr. Adams garázsát, a kocsi is benne volt, feljelentést tett – szólalok meg hirtelen legjobb barátom mellett, aki már meg sem lepődik.

- Gratulálok nekik, akkor a rendőrök megint ránk fognak szállni.

- Majd a Rubinokra fogjuk, ők is voltak már elégszer bajban – legyintek erre Andy elmosolyodik. Hát persze, hogy egyetért velem! – Kérsz egy szál cigit? – váltok gyorsan témát.

- Milyen fajta? – kérdezi kimérten én pedig felmutatom a dobozt, American Spirit. – Kösz, nem, kevés benne a nikotin – mondja, én pedig vállat rántok.

- Több marad nekem – mosolyodom el és rágyújtok. Lassan szívok bele a cigimbe és tüdőzöm le. Istenem mennyire hiányzott!

Nem sietünk mégis hamar kiérünk a parkba, ahol Linette, Rhys és Jace már az egyik padon ül. A Rubinok sehol, miénk az egész hely. Andy odadobja a táskáját Jace- nek, aki csillogó szemekkel cipzározza ki és szed elő magának egy füves cigit, mindannyian követjük a példáját, még én is, aki a sima dohányt elnyomom, hogy az erősebb vegye át a helyét.

- Ez gyenge Andy, mi van benne? – szólal meg fintorogva Rhys és én is a kérdezett személy felé fordulok, mert egyet kell értenem.

- Sima zsálya, nem tudtam marihuánát szerezni. Akitől eddig vettem lecsukták – húzza el a száját Andy.

- Nekem ez nem kell – dobja el hálátlanul Linette, de senkit sem zavar, tőle már megszoktuk, hogy sokszor ilyen. – Még szerencse, hogy hoztam egy kis vodkát – mosolyodik el, mire bandánk legértelmesebb tagja aggodalmasan tekint rá.

- A múltkor kórházba kerültél, mikor kombináltad a füvet a piával, ezt nem kéne Lin – Andy hangjából süt a féltés, de senki sem figyel rá, én vagyok az első, aki az üveg után nyúl és erősen meghúzom. A torkom marja az ital, érzem ahogy végigcsorog, le egyenesen a gyomromba. Úgy érzem újra élek, erre vártam csak igazán.

Az órák telnek, csak öten vagyunk és nevetünk, szórakozunk, egyikőnk sem józan már. Andy is feladta, hogy szívja a gyenge füvet, így inkább ő is velünk együtt iszik már. Szeretem, mikor kéreti magát, ám sokszor idegesít is a dolog. Úgy hajnal kettő felé felkapjuk a fejünket, hangokat hallunk, egyből tudjuk kiktől származnak. Megforgatom a szemem.

- Már csak ezek hiányoztak – puffog Linette és azt hiszem egyet kell értenem vele, még ilyen állapotban is utálom őket.

- Ha nem szólnak be mi sem fogunk – mondja hirtelen a semmibe Biersack, mire nagyot nézek. Mi van? De hát..

- Ezt nem mondod komolyan? Most pedig pont kedvem van egy kicsit kötekedni a nyomorékokkal – szalad fel Jace mindkét szemöldöke a homloka tetejére.

-Hogy hívják? – kérdezi Andy, miközben még mindig a Rubinokat figyeli.

- Melyiket? – fordítom én is oda a fejem, mire legjobb barátom a kék hajú felé bök a fejével. Aha, amelyiket szembeköptem, szívesen megtenném újból.

- Emma – válaszolja Rhys, mire Linette elkezd röhögni.

- Hülye, Jenna a neve – mondja a szőkeség, mire bólintok egyet.

- Egyikőtök sem jól tudja – szólal meg Jace is. – Gemmának hívják.

Andy zavartan figyeli, majd elkapja a tekintetét és újból minket néz. Megfogja a vodkás üveget és megissza az utolsó cseppet is belőle.

-Mindegy nem érdekes – mondja, de nem tud érdekelni, elfogyott a pia sürgősen szereznem kell, még tudom kicsoda is vagyok, ez nem maradhat így.